Találgatások hava

„A választásokat követő hetekben nagyjából kétfelé válik a közvélemény figyelme. A veszteseknek szokott több dolguk lenni, mert a vereség megmagyarázásában számtalan olyan tényezőt kénytelenek legalább utólag megvitatni, amelyről korábban nem illett szót ejteni. A győzelem megmagyarázáshoz viszont sokkal kevesebb erőfeszítés szükségeltetik, különösen akkor, ha ez már sorrendben negyedszer fordul elő, ráadásul ezúttal a siker minden korábbihoz képest nagyobb arányú lett. Egy hónap elteltével mégis alig látni nyomát a vasárnapi örömünnepnek. Miért is nem?

A vesztesek körforgásai

Legelső körben a vereség okaiként a személyi kérdések szoktak előtérbe kerülni. Ki legyen a bűnbak? Kiknek a hibái okozták a szembetűnően nagyarányú – csaknem milliós nagyságrendű – támogatásvesztést? Ezt a kört ezúttal sem úszhattuk meg, ám egy-két hét múltán a leginkább érintettek a személyi ügyeknél sokkal mélyebb összetevőkről is kénytelenek voltak eszmét cserélni. Mindenekelőtt arról, hogy a vereség elsőn számú és leginkább szemet szúró jeleként a magyar vidék teljes elvesztésére kellene valamiféle olyan magyarázatokat találni, amelyek nemcsak visszafelé állnák meg a helyüket, hanem a lehetséges kiutakat is körvonalazhatnák. Egy hónap elteltével csupán annyit mondhatunk, hogy a társadalomtudományi elemzők ebben a feltáró munkában sokkal előrébb járnak, mint maguk az érintett pártelitek.

Az ellenzéki pártok vezetői egyelőre annyit talán felismertek, hogy a tizenkét évnyi sikertelenség és letagadhatatlan támogatás-csökkenés tükrében érdemes lenne a kialakult és mozdíthatatlannak gondolt pártstruktúra egészének jövőjéről is töprengeni. Mert az nem kérdés, hogy a megmaradt bázishoz képest túl sok a hat párt. Igen ám, de ki legyen a megszüntetendő, és hol legyen a jövőbeni ellenzéki tevékenység súlypontja? Továbbá mi legyen a versenyképesebb ellenzéki stratégia tartalma? Nos, ezekről az elmúlt hónap során alig hallhattunk olyasmit, amire valóban lehetne építeni. Ehelyett attól volt hangos az ellenzéki tábor, hogy szabad-e bemenni a parlamentbe, s ha igen, akkor ott mit kellene tenni. A választások óta eltelt egy hónap nyomán nem tűnik teljesen alaptalannak az az elemzői vélekedés, miszerint 2022-ben a kormányt ugyan megszorítani sem lehetett, de a szavazni elmenő milliók az ellenzéket bizonyosan leváltották. Egyetlen hónap tapasztalatai alapján, aligha lehetséges hosszabb távra érvényes következtetéseket levonni, mégis az a benyomásunk, hogy az ellenzéki oldalon ma még nagyon távol vannak attól, hogy e példátlan arányú vereségből kellő komolysággal, eleget tanulhattak volna.

A győztes korlátozott eufóriája

Még a választások éjszakáján, s a következő napokon el-elhangzott egy-két megszokott túlzás, amelynek keretei között az áprilisi győzelmet igyekeztek volna történelmi jelentőségű diadallá feltupírozni, ám ez az eufória napokon belül átadta helyét a találgatásoknak.

Milyen lesz az új kormány szerkezete? Lesznek-e új arcok? Régi-új arcok? Mi az, amiről utólag könnyen beláthatjuk, hogy egyszerű kampányfogás lehetett, mert a mindennapok realitásainak fényében a napnál is világosabb a korábbi ígéretek tarthatatlan mivolta? Eltelt lassan egy hónap, s nem állíthatnánk, hogy iménti dilemmáink bármelyikére egyértelmű válaszokat kaphattunk volna. E több mint feltűnő csöndnek és kivárásnak egyidejűleg többféle magyarázata is lehetséges. Ezek közül megkíséreljük három összefüggés rövid körvonalazásával az okokat megtalálni.

 A háború elhúzódása

 A kampány záró heteiben elegendőnek tetszett az egyoldalú szerepkijelölés, miszerint Orbán Viktor békepárti, az ellenzék pedig háború mellett van. Mindez április harmadika előtt alkalmas lehetett a saját tábor rejtőzködő százezreinek a mozgósítására, valamint az ellenfelek elbizonytalanítására. Április 4. után azonban ezzel már vajmi keveset lehetett érdemben kezdeni. Ezek után a kormányfőnek arra kellett volna állandóan magyarázatot adni, amit korábban rendre megúszott. Konkrétan arra, hogy a békepártisága milyen mértékben jelent elkötelezettséget az orosz agresszió kevéssé leplezhető támogatásában. Ezen belül pedig a mindennapos feladat az lett: hogyan viszonyul a mi kormányunk az összeurópai szankciók további kérdéseihez? Időközben a szomszédságunkban szünet nélkül zajló háború észrevétlenül átlépett egy fontos lélektani küszöböt is. Az első hetek pánikja, félelmei helyébe elkezdett beszivárogni a MEGSZOKÁS. Hatvan nap elteltével már aligha akadhat olyan borzalom, olyan tragédia, amely felforgathatná a kezdetekkor kialakult táborok szerkezetét. Az orosz agresszió támogatóit egy kézen megszámolhatjuk, s mi tagadás, e gyanús társasághoz tartozni egyúttal páratlan nemzetközi elszigetelődéssel jár. Ezt az árat pedig a frissen megerősített pozíciójával sem lenne képes Orbán Viktor megfizetni.

 Az elítélők széles tábora viszont egyre hangosabb kritikával nézegeti ezt a speciális magyar pávatáncot, s ma már egyre kevésbé járható út a konkrét intézkedések uniós támogatása mellett az ALAPKÉRDÉSBEN tanúsított csöndünk további fenntartása. Orbán szempontjából az lenne a legoptimálisabb, ha a háború nagyon gyorsan befejeződne, mert akkor még valamelyest utólag menthető, korrigálható lenne a magyar kötéltánc morális vesztesége.”

Fotó: MTI Fotó: Kovács Tamás