Regisztráltál? Nem! Miért nem? Csak!

Akit kérdeztem: férfi, a negyvenes éveinek elején jár, műszaki egyetemet végzett, a főváros agglomerációjában lakik. Nős, két gyereke van. L.-nek hívják.

– Beoltottak már?

– Nem.

– Beszélj a háziorvosoddal, lassan sorra kellene kerülnöd.

– Fölösleges.

– Miért?

– Nem regisztráltam.

– Miért nem?!

– Bizonytalan vagyok. Sok ellentétes információt lehet hallani.

– A feleséged?

– Ő már be van oltva.

– És ő nem bizonytalan?

– Régen megkapta, az egészségügyben dolgozik. Nővér.

– Hol?

– A p.-i kórházban?

– Ugye nem a covid-osztályon?!

– De.

– S nem mesél, hogy milyen szörnyűségeket lát?

– Néha, egészen borzasztó dolgokat.

– S ezek után is vacillálsz?

Erre már nem válaszolt, megvonta a vállát, s nekem sem volt több kérdésem.

Ez a beszélgetés pár napja hangzott el, másnap mentem a második Pfizer-adagomért, s akkor jutott eszembe, amikor épp az oltás utáni húsz percet töltöttem a Rókus kórház aulájában.

A szerkesztői kérés persze az volt, hogy írjunk az oltásunkról, de arról nehéz, ha nem történik semmi érdekes. Nem hogy a postás nem harapta meg a kutyát (az újságíró tankönyvek alappéldája szerint pedig ez számít hírnek, s nem fordítva), de a derék négylábú még csak rá sem vakkantott a dolgos levélhordóra, így szinte lehetetlen elérni a nyájas olvasó ingerküszöbét. Bár miután Szily László is azt írta a 444.hu-n néhány héttel ezelőtt, hogy teljesen rendben, szervezetten ment az oltás a Rókusban, amikor az édesapját kísérte el, nagyon nem, sőt, egyáltalán nem lepődtem meg, hogy valóban így történt.

Egyébként még ígyebb.

Csakúgy, mint öt hete, most is időre érkeztem. Még a kapu előtt, egy elkerített területen kitöltettek velem újabb két papírt: 3 perc. Az eligazítóban elkérték a tajkártyámat, a személyimet: 2 perc. Az irányjelző katona bekísért egy fehér köpenyeshez, aki kikérdezett a jelenlegi állapotomról, hogy milyen tüneteim voltak az első oltás után: 1 perc. Bekísértek az orvosi szoba elé, ahol közölte velem egy nővér, hogy pechem van, épp az orrom előtt fogyott el az aktuális adag, várnom kell, most megy az újért. Túl sokat azért nem kellett: 6 perc. Az orvos profi volt, gyorsan átestünk a procedúrán: 3 perc. S mehettem a „váróterembe”, de csupán azért, hogy vizsgáljam magam, nem lesz-e komplikáció. Nem volt, így volt időm felidézni az ominózus beszélgetést.

Ám sem a várakozás 20 percében, sem azóta nem tudtam rájönni, hogy a fenti L. barátom miért cseresznyézik egy tálból Lenkei doktorral, bár gyanítom,

De azért valami oka csak van, jut eszembe néha, s igyekszem megválaszolni a nyomasztó kérdést. Anélkül, hogy kinyitnám a vitát arról, hogy oltásellenes-e a baloldal vagy sem, s ha igen, akkor mégis miért nem, vagy hogy lebeszélik-e az embereket a keleti vakcinákról vagy sem, netán fordítva – a vakcinák hatására beszélnek olykor butaságokat –, gyorsan rögzítem: L. a határon túlról érkezett magyar ember, akitől ugyan távol áll napi politika, de azért világos képe van az ellenzéki pártok értékválasztásáról. Így biztosan nem kerülne a befolyásuk alá, hamarabb hallgatna Fekete Pákóra, mint Dobrevre, Fekete-Győrről már nem is beszélve.

Emellett úgy ismertem meg L.-t, hogy teljesen hétköznapi módon gondolkozik. Nem tudok róla, hogy chemtrail-hívőként fedett helyre menekülne, amikor az égen meglát egy kondenzcsíkot húzó repülőt, de arról sem, hogy reggelente Gődény-posztokat kántálva ébredne. És sohasem próbált meggyőzni, hogy a Föld valójában oktaéder alakú, de olyan élménybeszámolónak sem voltam szenvedő alanya, amely arról szólt, hogy milyen ruhában voltak a szűz lányok a Szíriuszon, amikor odavitték őt az ufók.

Egyébként túl is léphetnénk azon, hogy megfejtsük L. motivációit,

S félek, az utóbbi napok fejleményei – az AstraZeneca körüli bizonytalanságok (hiszen hol oltanak vele, hol nem, ha éppen igen, akkor egyszer időseket, másszor fiatalokat), emellett a kínai vakcina vagy vakcinák hatékonyságát megkérdőjelező, majd azt cáfoló hírek, legutóbb pedig a Janssen beadásának felfüggesztése, holott jóformán még el sem kezdődött a beadásuk – nem késztetik a még vívódókat arra, hogy mégis jelentkezzenek.

A baj persze az, hogy hiába mondja el ezerszer a virológus, a biológus, az orvos, a járványügyi szakértő, az akadémikus, a kutató, a sportlegenda, a rockzenész, a celeb … a „mindenki”, hogy ha egy vakcina nem is 100 százalékosan hatékony, vagy van is valamilyen minimális esélye annak, hogy vérrögképződés alakulhat ki, akkor is összehasonlíthatatlanul kisebb kockázatot jelent, mint a megfertőződés, amit szinte lehetetlen lesz elkerülnie annak, aki nem oltatja be magát. Ezek ugyanis észérvek, s vannak helyzetek, s vannak emberek, amikor és akikre ezek nem hatnak, épp ellenkezőleg.

Így viszont nehéz lesz megteremteni a nyájimmunitást – amely lassan elérhetetlenebb lesz, mint a tökéletes nő, (de hogy ne érje szó a /gender/ház elejét: tökéletes férfi) –, hiszen még pár hónapja 60-70 százalékos beoltottságról beszéltek a hozzáértők, néhány hete már 70-80 százalékról, ma viszont már 80 fölöttiről,

Ma már négymilliónál valamennyien többen regisztráltak, ám hogy révbe érjünk, pár millióra még biztos szükség lenne. S egyre inkább úgy tűnik, ha a meggyőzés nem hat, a kötelező oltás pedig nem járható út (egyébként miért is nem?). Marad az a megoldás, hogy előnyökhöz jussanak azok, akik megkapják a vakcinát; és hátrányokat szenvedjenek el azok, akik nem hajlandók beadatni maguknak.

S miközben ezen morfondíroztam, csöngettek. A postás jött – ötvenes nő –, de nincs a házban kutya, így ebből sem lesz téma, gondoltam. A maszkja tökéletesen zárt, hátralépett, amikor a közelébe értem a folyosón, a karját hosszan előrenyújtva adta át az ajánlott levelet. Miközben a papírjaimat kerestem, megkérdeztem, beoltották-e már.

 – Nem – válaszolta –, a postásoknak csak két százaléka „oltakozott”.

Biztos vagyok benne, hogy téved, kizárt, hogy éppen ők lennének ennyire alulreprezentáltak, inkább az iskolai matematikaoktatás színvonalában kerestem a megoldást (ugyanis megfigyeltem, hogy nagyon sokaknak – még a diplomásoknak is – gondot okoz a százalékszámítás).

– S mikor regisztrált? – faggattam tovább.

– Nem regisztráltam – válaszolta. – Annyi rosszat hallottam az oltásról – folytatta, majd sarkon fordult.

Ennyiben maradtunk.