„Itt szorítsa rá!” – megkaptam a Sinopharmot

Sétálva, nagyjából tíz perccel a megbeszélt időpont előtt indulok el, alig néhány saroknyira van innen a rendelő. Enyhe szilveszter utáni hangulat a járdán, a szombati terasznap maradványa, különös fegyelmezettség bennem. Amúgy tétova madárfütty és kifejezetten kellemetlen szél; balra megpillantok egy kettétört széket.

Fogalmam sincs, mennyit kell majd várni, úgyhogy két olvasnivalót is viszek magammal, a kisebb adagokban fogyasztható Karanténszótárt meg a Sic Itur ad astra 2020-as Ökopolitika-számát.

A bejáratnál gyors hőmérőzés, aztán kézfertőtlenítés, minden flottul megy, kellemes lejtőn haladunk lefelé. A második emeleten jobbra, előkotrom a gyűrött papírokat.

Kora reggel óta igyekszem megfogalmazni ezt a valamit, ezt a hátborzongató fényű többet, ami bő egy éve történik velünk. Nem megy, persze –

Az Ismeretlen kizökkentette az időt; régi szavakkal és régi sörösdobozokkal nem tudunk jelentést rendelni a „mögöttünk” álló hónapokhoz.
Jól éreztük magunkat szombaton, de egyelőre elképzelni se tudjuk, mi történt aznap.

Kb. tízen lehetünk a váróteremben, szerintem mindenki negyven alatt. Egy kedves házaspár kisbabával, sűrű csend. Úgy öt perc után előveszem a szótárt. „Kaspókommandó”, ilyet szól. Életemben nem hallottam, pedig állítólag nagyon használtuk.

„Családi csetkör”, „karanténsuli”, „telcovid”, „fotelkonferencia”, „stresszsütés”, „bérfutópad”, „boomer doomer”. Ez viszont elég érdekes: „doomscrolling: a közösségimédia-posztok megszállott olvasgatása a krízisidőszakban, egy másik meghatározás szerint: a járványhírek görgetésével, olvasásával eltöltött képernyőidő. A szó a világvégére, veszélyre (illetve áttételesen a Wall of Doom videójátékra) és főként telefonon történő görgetésre utal. Az angol kifejezés magyar szövegben is előfordul. Abba kell hagynom a doomscrollingot, depresszióssá tesz!”

Fél óra után szólítanak végre: „Ki a következő bátor?” 

Nehéz egy ilyen kérdésre azt mondani, hogy „Én!”, igaz, más körülmények között is baromira nehéz ilyesmit mondani.

Ülök a széken megint, de ezúttal bent. Van-e bármilyen krónikus betegségem, nincs, szedek-e bármilyen gyógyszert, nem szedek.

Pár perccel később kibontakozik valami, lassan érezni kezdem a helyét. 

Az utcán változatlanul ott a széjjeltört szék, de megesküdnék rá, hogy kicsit elmozdították. Reggel is minden rendben, semmiféle tünetet nem érzékelek magamon. Amúgy meg egészen világos, hogy

Ahogy Békés Márton írja: „Ez a járvány évszázadunk Eseménye. (...) A metafizika a hétköznapi tapasztalat része lett: a létrejövés drámája »szociális távolságot« tartva lekísér a boltba, ott ül az üres villamoson, egyedül táncol az ürességtől kongó banknegyed térkövén.”

Azért ez szép.

Pünkösdkor jön a második kör!

(Képek: R.J.)