Identitásaink és traumáink: visszatér az elismerés történetpolitikája?

„Óhatatlanul némileg paradox is, hiszen részben éppen ennek a nemzeti modellnek többek közt a történészek általi megkérdőjelezése (társadalmi nemek, nőtörténet, rabszolgaság, a már említett posztkoloniális értelmezéssel szorosan összefüggő globális történelem, migrációtörténet vagy akár a kisebbségtörténet) segített legitimálni más nagy elbeszéléseket és azok közösségi vonatkozási pontjait, amelyekre aztán ezek a performatív aktusok is épülnek. Érthető, ha ez a szaktörténészeket sokszor elbizonytalanítja, vagy akár el is riasztja, és nem csupán azért, mert megrendíti a szerepfelfogásukat. Magyarországon biztosan nem tekinthetünk el a 20. századi autoriter és totalitárius rendszerek hatásától sem, és ebből következően a szakma sokszor büszkén vállalt öndepolitizálásától, az objektivitás és távolságtartás néha kifejezetten reflektálatlan kultuszáról.

Az érzelmek, a politika, a történelemért vívott tényleges harc ezzel kétségtelenül nehezen összeegyeztethető. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy az elmúlt néhány évtized volt szakmánk számára kivételes, egyfajta kegyelmi állapot, és részben pont azért, mert a korszellem, a »történelem végének« eszméje könnyebbé tette ezt a fajta kivonulást is, a csoport helyett az egyén előtérbe kerülése pedig az emlékezet átalakulását, átalakítását. A történetírás ezen »optimális állapota« azonban nem feltétlenül a tudomány önértékéből és logikájából következett, pontosabban nem feltétlenül a történettudomány mint társadalmi funkcióval bíró diszciplína társadalmi logikájából. A történetírás története legalábbis ezt sugallja. Az elismerés történetpolitikájának visszatérése kétségtelenül kihívás és nem veszélytelen, ezt már tudjuk a múltból, és erre utalnak a jelenlegi folyamatok is. De ha valamire jó lehet a történelem, akkor arra biztosan, hogy ezúttal jobban felkészüljünk e kihívásra, mint azt előzőleg tettük.”