Jókai előre látta Trianont?

Eppur si muove – És mégis mozog a föld, ezt a címet adta Jókai regényének, utalva ezzel a legenda szerint Galileo Galilei halála előtti szavaira, amelyekkel az olasz csillagász újra megerősítette azt az elméletét, amelyet korábban az inkvizíció nyomására vissza kellet vonnia, hogy a Föld kering a Nap körül.

melynek főhőse, Jenőy Kálmán a magyar nemzeti mozgalom elkötelezett harcosa, a magyar nemzeti öntudatra ébredés elkötelezett híve. Kálmán ártatlannak tűnő kéréssel fordul az ország első emberéhez, a nádorhoz: barátjának, „ki a magyar teátrálisták direktora, engedje meg a budai várszínházban magyar előadások tartását”. Mi ebben a világfelforgató?

A regény cselekménye a reformkorban zajlik, a nádor válaszában így festi le a korabeli viszonyokat: „Egy nyelvünk van – mely senkit nem protezsál, de nem is provokál. Klasszikus nyelv: a latin. Ez a törvények nyelve, az igazságszolgáltatás, az iskolai míveltség, a liturgia, a fakultások nyelve; szószólónk a küldiplomáciában. Ez a mi palladiumunk”. Ezt a középkori latint szeretné hősünk a magyarral fölváltani, mai szemmel kinek lenne ellenvetése? Ha már latinnál tartunk, volt két igen tartalmas latin kifejezésünk, amelyet ma is használhatnánk, mert nem igen sikerült magyar megfelelőt találni rájuk. A natio Hungarica jelölte azt a fogalmat, amelyet manapság politikai nemzetnek szoktak nevezni, és amely nagyjából megfelel a mai magyar állampolgár fogalomnak. A másik a gens Hungarorum fogalma, amely alatt a magyar ajkú, magát magyarnak valló etnikai csoportot értjük, és amelyet magyarul a magyar nép, a magyarság szavakkal szoktunk kifejezni, vagy nem kis zavart keltve erre is a magyar nemzet kifejezést használjuk, csak a politikai jelző nélkül.

A nádor ennek a két fogalomnak a magyar viszonyok közti konfliktusára világít rá, amikor folytatja intelmét. Lassan kezd kibontakozni a kérdés magyar sorsfordító, történelmi jelentősége: „Ti, ifjak országszerte szövetséget alkottok: mi célra? A régiek megváltoztatására. Nem álltok egyedül. Karbonárik, chartisták, franc-maçonok, jakobinusok, mind egy célra törekszenek. Éppen úgy van "Jung-Deutschland", mint van "Giovane Italia", csak visszhangja mindannak az "Ifjú Magyarország". S meglehet, hogy a többieknek mind igazuk van. De miért akar Magyarország megifjodni? Erre felelj nekem!”

Ezután jönnek a baljós szavak, amelyet Jókai 1872-ben vetett papírra. Vajon mennyire tükrözték-e szavak az ő, és kortársai általános kételyeit? Jókai korára a reformkori főhős céljai megvalósultak, és az elért célok negatív hatásai is tapasztalhatóvá váltak. Vajon mennyire értett egyet maga Jókai, és a kortársai körében vajon mennyire számított közkeletűnek az a vélekedés, amelyet az író a nádor szájába ad? Ötven évvel Trianon előtt, vajon ilyen pontosan sejtették a jövőt? A nádor szavai: 
„A külföldi országifjítókat lehet érteni: szándékuk világos. A nemzeti érzület felköltése által egy sok darabba szétosztott országot valamikor eggyé alakítani. Lehet, hogy célt érnek vele. De ugyanezt a célt éri-e el Magyarország, ha a pihenő nemzeti öntudatot fölébreszti? Rá az ellenkező vár, mint amazokra. Egy heterogén elemekből alkotott országnak elemeire szétbomlása.”

Az olvasó elméjét egy kérdés tölti be: ti ezt tudtátok? Ötven évvel a békediktátum előtt Jókai nádorja így folytatja: 

„Tekintsd meg az ország térképét: számláld meg a megyéket, amik az ideálodban élő országot képezni fogják, fesd ki annak leendő határait, s borzadj el a jövendőtől, amit alkotni akartok. Vedd elő a statisztikát, s kérdezd meg tőle, ha tizennégyből kilencet kiveszünk, mi marad ott. […] Frank, német, olasz földön a demokrácia csak egy új francia, német, olasz nemzetet hozand létre; a magyar földön a demokrácia új idegen nemzeteket fog alkotni, s minket elenyészt.”

Mit lehet ehhez hozzátenni? A mai olvasó szava eláll – minket valóban elenyésztett. A fent említett tizennégy Magyarország korabeli lakossága, a natio Hungarica: 14 000 000 fő. Az ebből elveendő kilenc, a nemzetiségek összlétszáma: 9 000 000. Ha a tizennégyből kilencet „kiveszünk”, az 5 000 000, azaz ötmillió „marad ott” – ez a magyar ajkú lakosság, vagyis a gens Hungarorum. Erre az ötmillióra építene a remélt magyar nemzetállam?

A fentebb kirajzolódó problémákra, úgy hiszem, máig nem sikerült kielégítő választ adnia a magyar intelligenciának. Úgy gondolom, a trianoni trauma akkor válhat trianoni tanulsággá, ha ezt sikerül megértenünk. Megértés alatt itt nem ennek a cikknek az elolvasását értem, hanem egy hosszas társadalmi diskurzust, amely remélhetőleg a 100. évforduló kapcsán most ismét előtérbe kerül. 

A kor gondolkodói három megoldást láttak. (Figyelem, olyan kifejezés jön, amely manapság ritkán szerepel egy jelzős szerkezetben!) Az első a reformkorban formálódó klasszikus liberális nacionalizmus, amely a politikai jogokért cserébe asszimilációt kívánt, kezdetben komoly sikereket ért el. A jogbővítés, jogszerzés, a polgári egyenlőség, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség ígérete komoly asszimilációs hatást váltott ki, de ez egyben meg is rémisztette a nemzetiségek képviselőit, és ellenlépéseket eredményezett. A forradalom és szabadságharc alatt ezt sikeresen használta ki a bécsi udvar a magyarokkal szemben, és ekkor be is bizonyosodott ennek az útnak a további járhatatlansága.

A maga korában visszhangtalan maradt, de az Európai Unió létrejöttének fényében, a jövőjét illető föderalista vs. konföderalista viták tekintetében kiemelendő még a Kossuth Lajos és Teleki László dunai konföderációja. A Kossuth-Teleki féle koncepció nemzeti önrendelkezésen alapuló konföderációt képzelt el, amely kísértetiesen hasonlít a mai EU-hoz.

A harmadik elképzelés a natio Hungarica eszméjére, a hungárus-tudatra alapozó Eötvös József és Deák Ferenc nevéhez köthető koncepció, mely a kiegyezés utáni politikát jellemezte. Ezt az 1868-as nemzetisége törvénybe bele is foglalták, amely szerint Magyarország összes honpolgára egy nemzethez tartozik. Ez az oszthatatlan és egységes magyar nemzeti idea azonban a nemzetiségek számára teljesen elfogadhatatlan volt, amelyet azzal is kifejeztek, hogy a törvény szavazásánál képviselőik kivonultak a parlamentből. 

Soknemzetiségű birodalmat liberális alapon egyben tartani, és mindezalatt a magyar nemzetállamot építeni. A későbbi dualista hatalmi elit ráadásul még az Eötvös-deáki nemzetiségi jogkiterjesztés útjáról is letér, és a magyarosításra politikájára helyezi a hangsúlyt. De a macska nem foghat egyszerre kint, s bent egeret – ha a reformkori klasszikus liberális nacionalizmus végét a ’48-as események nemzetiségi kudarcai jelentették, akkor az Eötvös-deáki kiegyezés politikájának kudarca a trianoni széthullás. Előreláthatta ezt az Osztrák-Magyar Monarchia magyar értelmiségije? Döntse el mindenki maga, Jenőy Kálmán szavai alapján:

Én tudom, hogy ébredésünkkel más alvókat is fölébresztünk, legyen úgy. Én a magunk faját oly életképesnek hiszem, hogy nem rettenek vissza a versenytől. Ha nagy lesz a küzdelmünk, annál nagyobb lesz a győzelmünk!

A vereségünk lett nagy, és még mindig nem sikerült megoldani a gens Hungarorum és a natio Hungarica összeegyeztetését, vagyis a magyar államiság és nemzet eszméjét egy irányba állítani. Ezen a kommunizmus és a szovjet elnyomás köztudomásúlag nem segített. Trianon, ha az elméleti problémát nem is, de a gyakorlatit újra rajzolta, vagyis inkább megfordította. Míg előtte az volt a probléma, hogy a natio Hungarica és a gens Hungarorum azért nem esett egybe, mert más gens-ek is éltek az államon belül, méghozzá jókora többségben, addig Magyarország földarabolása óta az a probléma, hogy a natio Hungarica-ból kirekesztődött a gens Hungarorum egyharmada.

Itt azonban nem ér véget a történet és a történelem. Az uniós csatlakozásunkkal hellyel-közzel – hiszen Vajdaság és Kárpátalja továbbra sem része az Uniónak – beléptünk a harmadik modellbe, a Kossuth-Teleki féle dunai konföderációba. De lélekben is megérkeztünk vajon? Kihasználjuk-e ennek a helyzetnek a lehetőségeit? Vajon jó stratégia nemzetállamról beszélnünk, amikor éppen a mi nemzetünk van Európában a legjobban szétszóratva államok között, és ezáltal

Végezetül, hogyan értsük Jenőy Kálmán soron következő bátor szavait az előttünk álló 21. században?

„Küzdeni fogunk… […] A szellem és tudomány minden fegyverével; tollal, lelkesült szóval, gyaluval, vésővel és ecsettel. Mindenre van köztünk tehetség; csak a tér hiányzik számára mindenütt. Tért, mozgást kérünk mi azok számára, akik élni akarnak. S ha akkor aztán elvesztünk: magunk hibája lesz; temessenek el bennünket; megérdemeltük.”