„Rögtön szögezzük le, hogy nem értünk egyet a címmel! Rosszmájú és korai. Semmi más nem indokolja, csupán az előző tíz év, meg az, hogy úgyis ez lesz a vége. Miután a miniszterelnök egyszemélyes irányítási modellt épített ki, amelyben minden döntést magára húzott, természetesen ő felel mindenért. Nem mi akartuk így, hanem ő. Az ország és az ő sorsa teljesen összegabalyodott, együtt emelkedik és zuhan. Ez ellen nincs mit tenni, amikor a vírus jön, akkor az is az ő sara. (Pláne, hogy korona.)
A 2008-2009-es pénzügyi válság után – mint ahogyan ilyenkor szokott – politikai változások hulláma söpört át Európán és nem is csak rajta. Az Egyesült Államokban például az ország történelmében először választottak fekete elnököt, mi ez, ha nem az inga kilengése? A franciák jobbról balra mozdultak, a britek balról jobbra, a választók mindenfelé megbüntették a hivatalban lévőket. Koalíciók estek szét, új pártok keletkeztek, tudnánk mesélni.
Arról is, mennyire igazuk van azoknak a német közgazdászoknak (Manuel Funke, Moritz Schularick és Christoph Trebesch), akik egy 2015-ös tanulmányukban kimutatták, hogy az elmúlt másfél évszázad (!) gazdasági válságai nyomán rendre előretörtek a szélsőjobboldali pártok, miközben a választók megbüntették a hatalmon lévőket és általában az addigi politikai elitet. A legnyilvánvalóbb példa az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági világválság, amely Hitler hatalomra jutásához és a második világháborúhoz vezetett.”