A tanárhiányról

Szücs Gábor válaszposztja Szilvay Gergely pedagógushiányos riportjára

„Kedves Szilvay Gergely! Egy éve hagytam el a tanári pályát majdnem napra pontosan. Engedd meg, hogy kicsit pontosabb képet adjak neked erről és elkerüljem a jelenlegi parlamenti pártok lőzungjait. Nyilván a főszerkesztőd nem fogja megengedni, hogy ezt lehozd, de legalább itt legyen meg.

A tanárhiány kérdése egy négyoldalú probléma. Van egy generációs probléma, aminek a határa 35-40 év közt húzódik. Efelett viszonylag sok, ez alatt viszont viszonylag kevés tanár van. Ennek a magyarázata nagyon egyszerű: a pénz. A jelenlegi életpályamodell ugyanis gyakorlatilag befagyasztotta a bevezetése pillanatában létező életszínvonalat. Ha én idén minősültem volna, a bérem jövő évtől (amikortól ugye fokozatot lépnék) sem emelkedne, mert a minimálbér növekedése utolérné.

Tanárnak lenni azt jelenti megint csak 35 alatt (ez a bolognais tanárképzés bevezetése), hogy valaki a legtöbb esetben 2 mesterdiplomával, nyelvvizsgával rendelkezik. Ez az a szint, ahol elvárom, hogy a munkám heti 40 óránál ne legyen több, belátható időn belül autóm, lakásom, családom legyen hitel nélkül. Szaktudásban az, aki tényleg hozza az én szintemet (erről majd később) az ugyanazt várja el, mint egy mérnök vagy egy orvos - mivel ugyanannyi időt és energiát fektettem bele egy ugyanakkora nagyságrendű tudás megszerzésébe. Ezt valaki vagy megfizeti, vagy az az ember el fog menni, ha semmi nem köti oda.

Anyagi téren jelenleg a kormány a szavazóknak szónokol a tanárok béremeléséről, miközben olyan emberekkel tárgyal, akik ennek a béremelésnek az árnyékát sem érzik. Azt már inkább érzik, hogy van egy bevallott munkaidejük és van a többi. Rengeteg a helyettesítés, a nem tanítással töltendő munkaidő, ha órabérre vetítjük, egy kezdő tanár dolgozzon csak egy héten 40 órát, nettó 1000 Ft (3 euró) sincs az órabére, amiért ezt megteszi. Egy diákmunkás órabére ennél már magasabb összeg, a felelőssége pedig csak a töredéke. Ha azt mondom, hogy az ötszörösét kérem el egy óra munkámért, azt hiszem, nem vagyok irreális.

Térszerkezet szerint a történet kétoldalú. Megfigyelhető az ország dezurbanizációja. Vidékmagyarországban gyakorlatilag semmilyen vonzerő nincs ma egy pályakezdő tanár számára, mivel vásárolni az egységes árú hipermarketekben fog, a vidéki kultúra már csak a romjaiban létezik (a diplomás fiatalok eljöttek és senki nem akar nála mélyen műveletlenebb elemekkel önként összevegyülni), ráadásul anyagilag csak az ingatlan szempontjából érné meg a dolog, de arra nem tud félretenni. A másik az a kérdés, hogy miért nincs vidéken tanárhiány? A válasz egyszerű: Az odakötött pedagógus, akinek ott már lakása van, helyben nem talál mást, az ingatlanát eladni nem tudja, ugyanis nem talál rá vevőt, annyiért biztosan nem, hogy nagyobb településre tudjon belőle költözni. A jövedelmére pedig nem kap hitelt. Ellenben el tud belőle élni egy, helyinek megfelelő színvonalon. Ez egy 40-es, családos embernek már elfogadható, egy 30 éves vagy huszonéves, legalább öt évet egy nagyobb városban szocializálódott tanárnak azonban taszító.

Aztán van a történetnek egy szexuális szerkezete is, nevesül, miért nőiesedik el a tanári pálya. Ennek az az oka megint hármas. Az egyik, hogy a magyar társadalom elvárja, hogy egy családban a férfi anyagilag és társadalmi rang szerint is a nő előtt legyen egy kevéssel. Ezért kultivált a nőnél idősebb férfival való párkapcsolat, ezért gyakori, hogy egyes körökben még mindig a férfi családja, társadalmi megbecsültsége, mondjuk azt rangja a mérvadó a családok szemében és ezért van az, hogy ismerkedésnél az anyagi helyzettel kapcsolatos kérdés mindig csak a nő részéről kerül elő.

A ma pályakezdő tanárok jelenlegi fizetése a társadalom szegényrétegének és alsó-középosztályának a jövedelmi szintje. Ez egész egyszerűen nem lesz vonzó, csak ugyanennek a milliőnek, miközben műveltségileg és értékrendileg egy tanár ennél jóval magasabb kategória. Engem konkrétan utasított vissza emiatt orvostanhallgató, hogy a családja nem akarja, hogy egy tanár neje legyen. De idézhetném azt a kolleginám is, aki nyíltan megmondta, a tanárság egy olyan hobbi, ami akkor gyakorolható, ha az embernek van egy jól kereső férje, aki a megélhetést finanszírozza.

A második ok a tanári pálya attitűdje. Az a szervilis, gátlástalanul és mindenhez igazodó, megalázkodó magatartás, amelyet a FIDESZ-MSZP pártok és csatolmányaik mindegyike megkövetelt, az egyre nyíltabb nepotizmus, valamint az iskolákon belül elharapózott ideológiai alapon folyó megkülönböztetés nem egy olyan viszonyrendszer, amely egy férfi számára, ha ő magát akár a tradícionális, akár a posztmodern férfiszerepben elhelyezi, tartósan vonzó vagy a saját értékrendjével, melynek alapja az, hogy "én döntöm el, miben és hogyan hiszek" akár csak összeegyeztethető lenne. Az a szűk réteg, aki egyetért azzal, ami most megy, marad, a többiek idővel keresnek mást, ami még ha jobban nem is fizet, legalább az emberi méltóságukat nem csorbítja.

A harmadik ok pedig a jelenlegi állami kommunikáció jellege, amely az iskolát, mint a család valamilyen természetes kontinuitását ábrázolja. Mivel még mindig a Kádár-rendszer másodállásozó, fusizó, szélsőségesen apa- és férfiközpontú világát éljük, a legtöbb ember szemében a tanár egy női kép, míg a mérnök, a katona, a rendőr vagy a sofőr egy férfias valami. A vidéki családok, amelyek hagyományosan a tanárképzés alsó kétharmadát adják ma inkább ezekbe az irányokba ösztönzik a fiúgyermeküket, mivel itt egyrészt jóval többet tudnak keresni, másrészt sokkal inkább megtestesíthetik azokat az államilag férfiasnak kommunikált értékeket, amik a saját közegükben a számukra tekintélyt jelenthetnek.

És végül van egy negyedik oldal is, a tanárképzés és a tanári szakma morális és szakmai színvonala. Ez részint okozat, részint viszont ok a tanárhiányra. Az állami kommunikáció a tanárok diplomaszámát, a tanári diplomát szerzettek számát hangsúlyozza, arról azonban egy szó sem esik, hogy egyrészt ezeknek a diplomáknak mennyi a piaci értéke (utalok itt azokra az informatikatanárokra, akik szerint a Word és az Excel az oktatás csúcsa), másrészt, hogy a végzett tanárok közül a jobbak milyen arányban állnak be tanítani és maradnak is a pályán.

A csúnya és rideg valóság az, hogy a mai tanárképzés 95%-a semmit nem ér. Sokszor olyan emberek oktatnak tanárképzésen, akiknek tanári diplomája sincs, életükben az egyetlen munkahelyük az egyetem volt, annak a valósággal számtalan ellentmondásban álló, torz világát érzik a sajátjuknak és a hallgatóikba is ugyanezt örökítik át. Ma egy átlagos egyetemi hallgató úgy kerül ki a rendszerből, hogy nem képes 3 összefüggő mondatot leírni, kimondani, nem tud kutatni, szakirodalmat elemezni, feldolgozni, karakterében szomatikus szorongásos tüneteket mutat, a tudása pedig a tanára doktorálásakor kurrens anyagokból, illetve az érettségi anyagának valamivel részletesebb ismeretéből áll. Az efelett álló szakmai tudásra pedig irigykedés, rosszindulat, adott esetben pedig tettlegesség lesz a reakció - ezt személyesen is tanúsíthatom.

A személyes kompetenciákról ne is beszéljünk. Gyakori, hogy kommunikációs panelekkel, homlokzatmunkával leplezett kisebbrendűségi komplexusos, esetleg cezaromániás személyiségzavaros emberek lépnek a katedrára. A helyzet kicsit kézzelfoghatóbb megvilágítására íme egy idézet egy volt tanáromtól (tanárképzés, mesterképzés 2. év eleje):

"Gábor, magának nagyon nehéz élete lesz... Nézzen körül, ezek mind gyűlölik magát. Nem azért, mert maga rossz ember lenne, hiszen nagyon is jó. És ez a baj, hogy maga nem csak nagyon is jó, de látványosan is jó és mellé emberileg is az. Amikor magára néznek, azokat a lehetőségeket látják, amiket ők elszalasztottak a lustaságuk vagy a kényelmük miatt. Nem magára haragszanak, hanem magukra csak ennek maga issza majd meg a levét..."

És az az igazság, hogy a fenti nem csak ott, azok között az emberek között állta meg a helyét, de a volt munkahelyemen is. Kezdve azzal, hogy az első nap a következőt hallgattam végig: "Nem is tudom, téged hogy vehettek ide fel, hiszen te nem vagy keresztény...". Egy másik idézet: "Nekem ne mondjál ilyen tudományos szavakat - interdiszciplináris - mert én nem tudom mik ezek". Kicsit később az egyik pappal ebédeltem. Az atya miután teleette magát, távozott. Épp öltöny volt rajtam, mivel egy konferenciára mentem ebéd után. Érkezik egy friss kollegina, aki egy másik épületben dolgozott és engem nem ismert. "Én nem akarok ebből bajt...- kezdi - de a Katiék szerintem reformátusok" mondja, majd el. Namost egy fiatal, ambíciózus és a saját tudásában bízó embernek ez az intrikáló, alantas emberi attitűd egy pillanatig sem lesz vonzó.

Az intézményi kultúra kérdésköre Magyarországon egy végképp elavult valami. Főleg ott, ahol alacsonyabbak a fizetések jellemző az, hogy összeverődik egy "mértékadó" brancs és akit ők nem találnak befogadhatónak, az onnantól ellenség lesz. Az ott eltöltött másfél év alatt talán 5 esetben ha megszólított valaki és ebből 1 olyan eset volt, aki munkán kívüli témában - ezek után sejthető a tömör véleményem róluk. Erre ma az igazgatók két okból sem figyelnek: Az egyik, mert ők maguk sem értenek hozzá. Csak egy ellenpélda: Nemrég bekerült hozzánk egy magyar srác ugyanonnan, ahonnan én is dolgozom. Első körben olyan volt, mint minden kezdő, ideges, szorongott egy kicsit, nem tudta azt sem, mi merre hány méter. Azzal kezdtem, hogy elmagyaráztam neki mindent, le is írtuk, majd dolgoztunk is egy kicsit. Sőt, már aznap elvittem munka után sörözni, hogy érezze, jó helyre került. És azóta is velünk van, dolgozik és nem is rosszul. Ez az a szint, ami a minőségi munkához kell. Erőszakoskodó, nyomasztó légkörben nem lehet rendesen dolgozni. A másik ok az, hogy a vezetőségi tatabatálás, a hozzá nem értés miatt mindenki ész nélkül rohan. Ma ugyanis az igazgatók nagy része, mondjuk ki, béna. Nincs koncepciójuk, nem látnak át folyamatokat, nem értik az egyes területek igényeit, ehelyett egyensúlyozni próbálnak a fenntartó, a munkaközösségeik és a szülők között, aminek kapkodás és erőszakoskodás a vége.

Félelemmel és erőszakkal nem lehet hosszú távú lojalitást kicsikarni, mert a munka helyett mindenki csak az ajtót fogja nézni. Egy fiatal számára az a világ, ahol neki sosem lesz igaza, ahol neki szegénynek kell lennie, miközben a hivatástudatról papol neki egy olyan kollega, akire ránéz és egyszerűen nem képes iránta a legkisebb szimpátiát sem érezni, miközben rengeteg túlmunkát kell vállalnia egy rosszul menedzselt és kiszámíthatatlan rendszerben, egész egyszerűen nem lesz vonzó. Ide beilleszkedni pedig, ha nem egy teljesen szervilis, világtalan, mindentől félő és ennek megfelelően műveletlen személyiség pedig szintén nem lesz az.

És hogy lássuk, hová mennek: egy tanári műveltségűeket foglalkoztató cég ma ott kezdi, hogy a munkavállaló az egy befektetés. Megfizeti, mert így nem megy el (amelyik nem így tesz, ott se munkavállaló, se profit nem marad), meghallgatja, a kapott feladat a fix és azontúl semmi más nem az. Rendszeresek a céges programok, amik nem a munkáról szólnak, Budapesten alap például a közös jóga vagy relaxáció és már csoportvezetői szinten elvárás a szociális proaktivitás. Olyan, hogy egy munkavállaló bejön a céges bármire (akár csak reggel bejön), leül és senki nem megy oda hozzá mindvégig, nem történhet meg.

Mert az ilyen megtörténik egyszer, megtörténik kétszer és a harmadik után az emberünk azt fogja érezni, hogy ő itt egy tartozék. Nem fog igyekezni, nem fog törekedni, nem fog igazából nyitni sem. Csak felveszi a munkát, csinálgatja, leteszi és megy oda, ahol jobban érzi magát. És ahol ez a norma, mert ma ez a norma az iskolákban bármennyire is sulykoljuk kifelé a közösségiességet, onnan az, aki tényleg egyéniség és tényleg karakter, el fog menni.

Én ezt rendszeresen eljátszottam. Egy gyűlésen vagy bárhol elsőként bementem a terembe és leültem középre. Néztem, ki gondolja úgy, hogy a társaságomban akar lenni (nem igazán volt ilyen). Ebből már levonható a megfelelő következtetés. Ez a mentalitás, amit nem kell kimondani, mert látszik csinál a gyárilag kedves, szociális és jól nevelt gyerekekből olyan embereket, akik gyűlölik a tanáraikat, lenézik az iskolát és nemhogy visszavágynának oda, de meredeken elkerülik. Nálam a diákjaimmal sem volt ilyen és érdekes módon olyanok is viselkedtek nálam, akiket nem tanítottam (tehát nem adhattam neki jegyet) de közben már esetleg rendőrségi ügyeik voltak. Utólag az egyik egy fesztiválon mattrészegen azt mondta, "Te olyan emberi voltál velünk, nem olyan gyökér, mint ezek...". Ittasan meg nem szoktunk hazudni. Csak a fentiekhez kell egyfajta szakmai és emberi színvonal is.

Ma a tanárszak egy tényleg tanári műveltségi szintű vagy oda tartó embernek legfeljebb B terv, vagy C. De erre nem kerül sor, mert megvalósítja az A-t is. Aki meg az a minimális réteg, mint én is, hogy tud is valamit mondani meg akar is, egyszerűen el fog menni, mert a minimum elvárás az, hogy mosolyogva menjen be a munkahelyére és ott mindenhová. Nem csak az osztályterembe. Amikor az expárom szakított velem, azt éreztem, hogy én nem akarom azt, hogy ezek az emberek legyenek az a közeg, akik között nap mint nap vagyok és hogy csak ez legyen nekem. Fél évet adtam még a dolognak, de egyre inkább azt éreztem, hogy nekem ott nem jó. És eljöttem, a búcsúszó az volt amit kaptam, hogy máshol sem jobb... (de, az). Namost ez a pályaelhagyási folyamat egyfajta hullám, ami kicsap egyrészt a nagyvárosokból, ahonnan ezek az emberek lelépnek, másrészt azokból a régiókból, ahonnan nagy a diplomás fiatalok elvándorlása.

Bocsi, ha nagyon bőséges voltam, de remélem, hogy kicsit jobban megvilágítottam ezt a témát, mert a cikknek sok mondanivalója így nem volt.”