Politikai megosztottság? De milyen?

A Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

Közhelynek számít a mai Magyarországon, hogy kormányoldal és ellenzék között súlyos megosztottság van. Sokan két, egymástól hermetikusan elzárt politikai világ iszapbirkózásáról beszélnek, s talán nem járnak messze az igazságtól. De törvényszerű-e, hogy így van, vagy inkább így lett? Némi fogalmi magyarázattal feltehetőleg jobban eligazodhatunk.

Először is szögezzük le, hogy a politikai megosztottság örök. Botor elképzelés azt hinni, hogy van olyan kor, amikor nem létezik. Ám egyáltalán nem botor az, aki megpróbálja megérteni: mikor és milyen megosztottság van? Merthogy nem mindig egyforma megosztottság-típusok között élünk.

Az elsőt rutinszerű, a másodikat kiélezett megosztottságnak nevezzük. Rövid definícióképp annyit mondanék: rutinszerű az a megosztottság, amikor a felek úgy vélik, pontosan tisztában vannak azzal, hogy van egy velük szemben álló ellenfél, de ezt az ellenfelet legalább valamennyire kezelhetőnek, sőt adott esetben konszenzusra is képesnek tekintik. Kiélezett megosztottság esetén az egyik vagy akár mindegyik fél „alakot vált”, új oldaláról mutatja magát, és az ellenfelek elkezdik radikálisan „nem érteni” egymást, ami a közöttük lévő pozíciókat alapvetően átalakítja.

Magyarországon 1990 és 2006 között rutinszerű, 2006 és napjaink között kiélezett (felforgató) politikai megosztottság van. Ez azt jelenti, hogy bár a rendszerváltás számos tekintetben egymással radikálisan szembenálló feleket hozott létre, de ezek a szembenállások nem mentek túl bizonyos határokon és nem lehetetlenítették kormány és ellenzék egyensúlyát. Ennek az egyensúlynak most csupán egyetlen elemét emelem ki: a parlamenti váltógazdaságot. Kormány- és ellenzéki pártok az 1990 utáni bő 16 évben megtapasztalták ennek a váltógazdálkodásnak a működését, s bár időnként nagyon kiélezték az egymással szembeni konfliktusokat, a hangulatot végső soron kordában tartotta, hogy számíthattak a szerepek cserélődésére. Nem azt mondom, hogy a mindenkori ellenzéknek ölébe hullott a soron lévő választási győzelem égi mannája, de az tény, hogy előre programozhatták, hogy legközelebb ők következnek.

2006-ban ez a hagyomány megszakadt.

Demokráciákban persze gyakran fordul elő a hosszabb ciklus, de Magyarországon a rutinszerű megosztottság légkörében ez mégis váratlanul jött. Ettől kezdődően a politikai megosztottság egy másik fázisba lép, amit kiélezett megosztottságnak nevezek. A több ciklusú kormányzás ugyanis kikezdi a megszokott rutint, ami addig valamennyire összekötötte a feleket. A felek ettől kezdve nem az őket legalább valamennyire összekötő szálakat próbálják erősíteni, hanem „megtalálják” magukban lappangó identitásukat, s ez „határ-módosításhoz” vezet. Az új identitásformák fokozatosan fejlődnek ki s arra ösztökélik a feleket, hogy immár ne a rutin, hanem az újszerű önmeghatározás határozza meg lépéseiket. Így volt ez már az MSZP kétciklusú, és még inkább így van ez a Fidesz háromciklusú kormányzása időszakában.

Fontos látnunk, hogy a rutin fenntarthatatlansága vezet a szereplők újfajta magatartásához, s ennek az új helyzetnek a lényege, hogy e kiélezett megosztottság nem tud rutinná válni. Ebben az új szituációban ugyanis mindenki elkezdi maximalizálni ellenérzését és haragját, ami aztán odáig fajul, hogy az elemi szintű kommunikációra sem marad nagyon mód.

Nekünk, elemzőknek persze megadatik, hogy a felforgató típusú megosztottság gyökereit megleljük. Nyilvánvaló, hogy ez a gyökér nem lehet a populizmus. Egyáltalán nem arról van szó, hogy pusztán az egyik tábor elfajulna és kilépne a rutinírozott párt-kapcsolatok rendszeréből. Hanem arról van szó, hogy egy demokratikus norma egy idő után felbomlik. A Gilbert K. Chesterton által oly szépen leírt határ többé nem egyesít.

S valóban.

A rivális politikai tömbök közötti határoknak van egyesítő szerepe. Ha ezeket a határokat ismerik, tudják, a riválisok képesek is kezelni őket. Ám amikor a határ már nem egyesíti őket, akkor a megosztottság új minősége jön létre. Ettől kezdődően liberális és konzervatív, szocialista és radikális újrajta interakcióba lép egymással és egyesült erővel mossák el a határokat.

A politikai megosztottság e második típusa persze – s ezt fontos hangsúlyozni – nem magyar szabadalom. Ahogyan a rutin-megosztottság, úgy a felforgató megosztottság is megfigyelhető minden kialakult demokráciában. Ráadásul más demokráciákban nem is azért jön létre az utóbbi típus, mert a váltógazdálkodás jellegében drámai változás következik be. Ez már magyar specialitás. Máshol másfajta okokból bomlottak fel a rutinszerű megosztottságok. Ami viszont mindenütt közös jellemző: nem mutatkoznak jelei egy új rutinnak.

Bármennyire furcsa: politikai rutinból jönnek a politikai normák, amelyeket (jó esetben) minden releváns politikai szereplő betart. Itt azonban mi még (vagy már) nem tartunk. A kérdés jelenleg nem az, hogy mikor térünk vissza a rutinszerű megosztottsághoz, hanem az, hogy a kiélezett megosztottságból lesz-e még kiélezettebb megosztottság.