Éjbe kívánkozó fény

„Helyes ítélőképesség kell! Semmi sértődés, semmi kapkodás. A helyzet aprólékos adatokra épülő áttekintése, az eszközök módosítása, hozzáillesztése a változott helyzethez. Mindehhez kellő optimizmus. Hit saját igazunkban, hit az ország és a nemzet jövőjében, sőt hit Európa és a világ jövőjében. Enélkül nem megy. A világvégék bolond és gonosz hírnökei nevessenek vagy sírjanak. Mindegy is.

Újra meg kell nyerni az embereket. Azokat is, akik kitartottak mellettünk, azokat is, akik elpártoltak, azokat is, akik csak lézengenek a világban, s valami kapaszkodó után vágynak. Az irigység, hiúság, gyűlölet, rombolás, a félelem hatásos kapaszkodók. El is bújnak sokszor, s álarcban jelennek meg, de velőig hatolnak. Még erősebb üzenetek kellenek. S hányszor tapasztaltuk, hogy az észérvek keveset érnek! Nagy kihívás ez. Az életösztönre kell építeni. Végső soron ez a legerősebb erő. Meg kell találnunk a természetes fonalat az egyén a család és a nemzet között. Nem könnyű ez, s természetes, hogy legnehezebb az önmagát meghatározni készülő ifjúság körében. De egyáltalán nem lehetetlen.

Döntő fontosságú, hogy alkalmas, elkötelezett és tehetséges munkatársakat válasszunk. A gyeplőt erősen tartsuk, de engedjük a rátermettséget érvényesülni. Persze az emberiség története felfogható úgy is, mint az árulások története. Különösen mifelénk. Főleg, ha a tehetségtelenséget és az alkalmatlanságot (hatalomvágyat, korrupciót, látszattevékenységet, az értelmes munkát gátló bürokráciát) elnézzük és nem tekintjük annak, ami: árulásnak a nemzet ellen. A tekintély minden pozícióban lehet termékeny, a munkatársakba lelket öntő, a tehetséget felkaroló, de lehet bénító, kisszerű, a szabad gondolatokat gátló is. Lelkiismeret és önismeret tudja helyén kezelni a tekintélyt. Elég egy percnyi figyelemlazulás és a talpnyalók, kétszínűek mennyi kárt tudnak okozni! Kell még az is, hogy áldozatot tudjunk hozni. Haszon reménye nélkül is. Ez szebb és jobb, mint a haszonért hozott áldozat. S mindannyiunk közös áldozata is kell. Fennhéjázás nem kell, idétlen fényűzés, nagyzolás sem. De önérzet az kell. A romok helyreállítása, építkezés. Hiszen amelyik nemzet, amelyik város nem akar kitűnni a sokaságból, nem épít, az lassú eltűnésre van ítélve. S mi nem akarunk eltűnni, mert nekünk itt dolgunk, feladatunk van. S ehhez mindannyiunk erejére szükség van. Ha csak abban a látóhatárban is, amit egy ember egy pontból láthat. Akik a maguk javára sikeresen dolgoznak, végső soron a nemzet javára is tesznek.”