„Szóval, ha elkezd beszélni, és eljutott a közepéig, akkor a szavába vágok. Ez megy. Ebben profi vagyok. Ezt eddig mindenki elismerte a szakmában. Olyat keresel, aki folyton a másik szavába vág? Hívd a Tordait! Ezt akár ki is írhatnám a honlapom fejlécére. Szóval a szavába vágok, és mutogatok az orra előtt. Emlékszem a Horváth Jóskára a suliban – aki Tüdőnek becéztünk, mert a nagyszünetben mindig kapkodva tüdőzte a szimfóniát a harmadik emeleti klotyón -, az ettől mindig tök ideges lett, és egyszer nyakon vágott.
Bár ez a Tarlósnál kevés lenne – vakargatta egy újonnan felfedezett pattanását Tordai Bence, s a szája lefittyedt -, ő mégiscsak felnőtt ember, és láthatóan túlságosan polgári nevelést kapott. Úriember tempó. Az ilyennek ez kevés. Rá kell tennem egy lapáttal!
Mi lenne, ha úgy tennék, mintha már befejeztem volna a cirkuszt, ő megnyugodva elfordul, és hirtelen a nyakába lihegnék? Ez piszok dühítő lehet. Esetleg lehetne azt is, hogy túlságosan közel megyek hozzá, egész az orra elé állok, s amikor azt mondom, hogy »Diktatúra van!«, a t-betűnél kicsit köpnék, mintegy véletlenül.
Ez nem rossz – nyalogatta le az ujjáról a maradékot Tordai Bence -, esetleg négyszer-ötször is elismételhetném, hogy Diktatúra van, úgy több alkalmam lenne stikában köpködni.”