A következmények nélküli együttérzés

„Lassan elülni látszik a klímahiszti Amazonas-epizódja, talán eljön az esős évszak és eloltja a tüzeket, vagy egyszerűen a média ráunt az egészre és újabb áldozatok után kutat, akik/amik miatt majd szánalmat és aggodalmat érezhetünk. Ez így törvényszerű, hiszen nincs unalmasabb, mint állandóan ugyanazért rettegni.

Most így a vége felé érdemes néhány általános tanulságon elmerengeni.

Ha őszinték akarunk lenni, akkor feltehetjük maguknak a kérdést: Mit tehetünk mi itt, az Amazonas  őserdejéért? A válasz az, hogy nagyjából semmit. Egyrészt mert messze van, másrészt mert fogalmunk sincs az ottani helyzetről, az okokról, melyek a tüzeket okozzák. A médiamunkások, akik a hisztériát szítják, semmivel sem tájékozottabbak mint mi, csak nekik módjuk van kifejteni a véleményüket – mely ugyan olyan érdektelen, mint a miénk – nekünk meg nem. Persze az is kérdés, hogy miért olvassuk ezeket, miért váltanak ki dühödt és tökéletesen céltalan vitákat?

Ezekről a rettenetes hírekről és a körülöttük felcsapó hisztériáról nekem Rejtő Jenő összefoglalója jutott eszembe. Azt írja a Mester, hogy »Az emberi részvét éppen fordítottja egy kirándulásnak. Mennél távolabb fekszik térben a szánalom célja, annál gyorsabban és kényelmesebben eljut hozzá megértő embertársainak szíve!« Milyen igaz.

A távoli események felett érzett szánakozás, félelem nem más, mint önterápia, mert azt érezhetjük ilyenkor, hogy mi bizony jó emberek vagyunk, akiket távoli dolgok is érdekelnek (tehát tájékozottak is vagyunk) és ettől, mindent egybevetve, javul az önértékelésünk. Ugyanakkor, és ez nagyon fontos, a szájaláson kívül nem kell és nem is lehet csinálni semmit. Ez pedig bizony kényelmes. Az is egy nagyszerű lehetőség, hogy az ilyesfajta dolgokat azonnal politikává változtassuk, mikor is a politikai ellenfeleink a rosszak, mi pedig a jók vagyunk. A tömegdemokrácia korában ez azonnal az ellentétek megmerevedéséhez vezet, és ismét csak szinte kizárja, hogy bármit tenni kéne. Majd a választásokon.

Mert tenni valamit – túl azon, hogy fárasztó és lemondással jár – egészen egyszerűen kisszerűnek tűnik. Ha önkéntesen segítek összeszedni a műanyagszemetet, az olyan nagyon partikuláris. Hiszen mi az az égő őserdőhöz és a döglődő jegesmedvékhez képest? Abban semmi heroikus nincs. Nem elég globális. Azzal nem lehet globális, antikapitalista, holdkóros ideológiákat kiszolgálni, hiszen az összeszedett, vagy el sem dobott szemét nem segíti elő a csupa jóemberekből álló világállam vágyképét.”