Szembenéznek velem 117 éve megörökített, kemény tekintetű, veterán szabadságharcos honvédek. Mit érezhettek, mit gondolhattak?
Ma 170 éve tették le a maradék magyar seregek a fegyvert Világosnál.
Ma nem méricskélünk, hogy akkor mennyire is vagyunk az 1848-as forradalom avagy az utána következő szabadságharc hívei vagy kritikusai. Vagy mennyire is helyezzük magunkat a polgárpukkasztó labanc pózába, itt-ott ellenérveket felhozva, vagy épp lerántva esetleg mindent, ami 1848-1849 az akkor élőknek és abban részt vevőknek jelentett, valami duplacsavaros posztmodern relativizálásba.
Ma nem mérlegelünk sem a Habsburgok és a Batthyány-kormány, sem Széchenyi és Kossuth érvrendszere között. Ma nem döntjük el Görgei/y hős avagy áruló mivoltát sem. Még azt sem, hogy y-nal vagy i-vel kell-e írni a nevét.
Ma csak az 1902-ben megörökített egykori szabadságharcos honvédek szemébe nézünk.
Kiskunfélegyháziak voltak: talán többük is ott állt 1849. augusztus 13-án, egy nyári hétfőn a világosi síkon, a győzedelmes Rüdiger orosz tábornokkal és seregeivel szembenézve.
Ők a fotográfia készítésekor már 53 évet éltek le az elveszített szabadságharc után: ki tudja, egyikük bujdosott, másikuk talán a börtönt is megjárta, harmadikuknak talán sikerült békében hazatérnie és berendezkednie egy megváltozott világban.
Ők, az otthon maradottak addigra már 53 éve éltek egykori ellenségük, Ferenc József uralma alatt. Ők rég meghaltak mostanra, ahogy a gyermekeik és az unokáik is.
Apai felmenőimről, a Riedlmayerekről tudom, hogy volt dokumentált zalai szabadságharcos honvéd közöttük. De hogy a családom ág-bogai közül a többiek mit gondoltak az akkor történtekről, mely oldalon álltak – vagy mennyire kerülték el az oldalra állást –, nem tudom. Voltak ellenoldali, császári katonák is közöttük? Vagy csak menekültek hol egyik, hol másik sereg elől? Vagy hasznot húztak belőlük? Vagy meghúzták magukat, alámerültek és kibekkeltek? Nem tudom.
Belepte az egészet a felejtés és a múlt mélységesen mély kútja.
Amikor a fotográfia készült, és az azt megelőző 53 évben vajon mire gondolhattak ők, a megörökítettek? Mit érezhettek? Szenvedtek? Morogtak? Lázadtak? Kiálltak? Csendben maradtak? Beletörődtek? Kitartottak?
És mit érzünk mi a honvédek láttán? Ön mit érez?
Mi tudunk majd így a 117 évvel később, 2136-ban élő magyarok, utódaink szemébe nézni?
Lesz még valaki valamiért kíváncsi ránk? Lesz még magyar kultúránk és megőrzött történelmi örökségünk? Lesz még magyar? Lesz még a múltnak archiválása? Lesz még európai és emberi civilizációnk?
Messzire szaladtam. Pedig csak ezekbe a szemekbe néztem pár pillanat erejéig.
Tisztelet a hősöknek, békés örök nyugodalmat az elhunytaknak.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Nincs miért kárörvendeni az egyre mélyebb és szerteágazóbb német válságjelenségek kapcsán. Rajcsányi Gellért írása.
Travis Timmerman arról is mesélt, milyen volt hónapokig az Aszad-rezsim börtönében ülni.
A volt amerikai házelnök, Nancy Pelosi egy hivatalos luxemburgi út során szenvedett balesetet, de állapota stabil, és a kórházból is folytatja munkáját.
