A temetés, amely életet hozott a felvidéki magyarságnak is

„Igen, 1989. június 16-án számunkra is egy új korszak kezdődött. Azokban az időkben már izzott a levegő az anyaországban, Duray Miklós USA-ból küldött beszédét a Jurta Színházban olvasták fel, és terjesztették Budapestről, a határon át. Hozzám történetesen az akkori losonci rabbi, Jónás bácsi által került, akivel együtt szidtuk a szocializmust az imaház hűvös szobájában, én huszonévesen, ő a hetvenen túl, mint egy kis zsidó-keresztény ellenállási sejt.

Akkor még nem sejthette senki, hogy mikor leheli ki a lelkét (ah, ugyan, sosem volt lelke!) a marxizmus-leninizmus, de a vezető elvtársak szája széle már remegett a gyári munkaértekezleteken. Aztán megindultak az NDK-ból a menekültek, és ez hatványozott hatással volt a szigorúan őrzött határok menti magyarságra, mert a keletnémet családok a szemünk láttára szöktek át az Ipolyon, hátrahagyva Trabantjaikat, nyomukban a csehszlovák határőrökkel.

Sosem felejtem el, amikor a falunkba beérkező vonatról leszállva, tétován elindult egy idegen család a zsákfaluban, az akkor lezárt határ felé. Csak pár métert tettek meg az állomástól, amikor beviharzott a faluba az éber szocialista határőrség, és a házunk előtt tuszkolták be a sötétzöld UAZ-ba a családot, síró kisgyermekekkel.”