Az egyenlőség görög-római erény, tanítja most nekünk TGM. A rómaiak tényleg hittek a köztársasági erényekben – de azok kissé mások voltak, mint amilyennek a mából elképzeljük őket. És nem véletlen, hogy egy Caesar lett a vége a köztársaság romlásának.
Az egyenlőség görög-római erény, tanítja most nekünk TGM.
Az igazság az, hogy az ő erényfelfogásuk erősen hasonlított Mussoliniéra: harctéri hősiesség és effélék. Nem véletlenül: onnan kölcsönözte a nézetei jó részét, akárcsak a fascest mint jelképet.
A klasszikus erényfelfogás egy társadalmi funkció jó betöltését jelentette: a jó cipész az, aki jó cipőt készít. És persze jellemzően a kapzsiság, a vagyon iránti vágy az, ami a jó cipészt megronthatja, de ebből egyenlőség nem következett.
A legfontosabb társadalmi funkció, mint fent említettem, a katonáskodás volt. A mai egyenlőségfogalomhoz legközelebb talán egyfajta bajtársias szellem állt akkoriban: azon férfiak közössége, akik együtt edzenek, együtt vonulnak háborúba, együtt küzdenek. Nem véletlen, hogy csak a szabad születésű, honpolgár férfiakra terjedt ki: ők voltak a katonák.
ám ez alatt az elpuhulást értették, a hősies, katonai erények hanyatlását. Elvégre a katona egész nap menetel némi gabonán élve, nem heverőn eszik fényűző fogásokat.
Mi polgári felfogásúak vagyunk, ami sok mindent jelent, de többek között civil, nem katonai felfogást is: időnként meg kell védeni a hazát, de többnyire cipészkedünk. (Gerard Butler szomorúan csóválja a fejét. Mussolini dühöng.) Az erény mint társadalmi funkció helyes betöltése viszont vállalható hozzáállás.
Azaz a férfi nem akkor erényes, ha a feleségét egyenlőként kezeli. Többnyire ezt nem is várja el: többnyire azt várja el, hogy betöltse szokványos társadalmi funkcióit, tartsa el, védelmezze és legalábbis stratégiailag vezesse a családot. Miközben a nő is betölti az övéit. És itt még csak nem is biológiai igazságokról van szó: a társadalmi funkciók egyszerű társadalmi fejlődés révén is létrejöhetnek, a társadalmak alkalmazkodnak a viszonyokhoz, kialakítanak olyan funkciókat, amelyek hasznosak és jók.
Mindez persze csak akkor igaz, ha nem gondoljuk úgy, hogy a legfontosabb társadalmi funkció az elnyomás. Ami csak akkor értelmezhető, ha az egyenlőséget tényleg valamiféle szentségnek vagy erénynek tekintjük. Ha nem, akkor természetes, hogy eltérő funkciók léteznek, és egyik-másik időnként magasabb vagy alacsonyabb, jobban, vagy kevésbé megbecsült.
Én nem érzem úgy, hogy elnyom a főnököm. Én úgy érzem, hogy védelmet nyújt, mert a felelősség nagy részét ő viseli. Egyenlő hatalom egyenlő felelősséget is jelentene, ami kell a fenének. Ezért szeretik az emberek az egyenlőtlenséget – nem csak azok, akik fent vannak, hanem azok is, akik lent, már persze akkor, ha a hatalom tényleg felelősségteljes. Ahogy az egyszeri őrmester mondta a hadnagynak, hogy „maga csak találja ki, hogy mit csináljunk, azt majd én tudom, hogy hogyan”. Az őrmester örült neki, hogy nem ő a hadnagy, nem neki kell kitalálnia a mit, hanem csak a hogyant.
Azt elfogadom, hogy Athén és Róma erősen allergiás volt arra, ha valaki túlzott hatalomra tört vagy legalábbis úgy nézett ki. Ez sem jelent egyenlőséget. Ez szintén a társadalmi funkciók helyes betöltését jelent: ha a konzul konzul és nem király, akkor konzulkodjon, ne királykodjon. Caesar is elutasította a királyi koronát.
Remélhetőleg mindenki egyetért abban, hogy az olyan fogalmak, mint demokrácia és köztársaság, nem binárisak, hanem fokozatosak. Időnként kicsit több, időnként kicsit kevesebb demokrácia van, az egyik ember kicsit többet, a másik kicsit kevesebbet akar.
a túl sok köztársaságtól.
Az volt a felfogásuk (ld. Federalist No. 10, „faction”), hogy a köztársaság hideg polgárháború, ami igen könnyen véres polgárháborúvá fajulhat. Mert az emberi természet hatalomvágyó, harcias, törzsies, hajlunk a szekértáborosodásra. Mindez akkor igaz persze, amikor igazi tét van. Amikor Franciaországban Algéria elvesztése volt a tét, amikor Németországban az AfD politikusait véresre verik, amikor Nixon megpróbálta kiszárítani a mocsarat, és ezért megpuccsolták, Trump is akarja, talán őt is meg fogják puccsolni. Többnyire 1945 után a nyugati országokban nem volt igazi tét. Charles Stross zseniális megfogalmazásával többnyire a „bézs diktatúra” működtette a dolgokat.
Igen, ismert a klasszikus irodalomban a mértéktelen, erénytelen, mohón hatalomra törő zsarnok figurája. Mint később Shakespeare-nél Macbeth.
Csakhogy ebből Shakespeare-nél nem az következett, hogy akkor ne legyen királyság. Szó sincs arról, hogy ez a mohóság, zsarnokság a királyságok vagy általában az autoriter uralom jellemzője lett volna. Általában a régi konzervatívok precízen fordítva látták: az autoriter uralom célja éppen a hatalmi harcok mérséklése, hogy ne legyen polgárháború.
A régi konzervatívok attól tartottak, hogy király nélkül, autoriter hatalom nélkül, egy köztársaságban elszabadul a pokol, egymásnak ugrik minden törtető, hatalomvágyó Macbeth és a köréjük szerveződött pártok, és a nemzet polgárháborúban emészti el önmagát.
És nem volt igazuk? Talán Caesar előtt nem tényleg ez volt? Nem erről szólt Cromwell korszaka? Régebben nézegettem a Trónok Harcát, úgy négy évadig, és elsősorban a Zászlók Nélküli Testvériség felfogása tetszett: tök mindegy, ki győz, csak valaki győzzön már, érjen véget a háború, mert szenved tőle a nép. Nem az a nagy baj, ha rossz király van, hanem az a nagy baj, ha nincs király és háborúznak a trónkövetelők. Ez volt a régi, autoriter felfogás.
Persze ma királyságról szó sincs. Csak tudjunk róla, hogy
Mert egy német SPD és CDU között alig van különbség. De ahogy egy AfD megjelent, a tét nagyobb lett. És megjelent az erőszak is. Ellenük, naná.
Nálunk a tét mindig is nagy volt. És jól emlékszem az egész szekértáborosdira, a csúcspontra, 2006 őszére, amikor a polgárháború felé tartott az ország. Jól emlékszem arra is, amikor emberek leköpték egymást a villamoson, mert a másik balos vagy jobbos újságot olvasott, amikor családok vesztek össze, szakadtak szét eltérő pártpreferenciák miatt. Hideg polgárháború volt.
És mára ez az egész dolog enyhült. Ma nem látom azt, hogy hétköznapi emberek széles tömegei gyűlölnék egymást politikai preferenciáik miatt.
Ha a demokrácia hideg polgárháború, akkor valóban elképzelhető, hogy a ma tapasztalható nyugodtabb, békésebb hangulat valamivel kevesebb demokráciát, valamivel kevesebb köztársaságot jelent. De szerintem ez jól van így. Úgy rosszabb volt.
A fentiekből következik egyébként, hogy az üzemképes demokrácia alapfeltétele a nacionalizmus. Miért? Azzal mindenki tisztában van, hogy
mert akkor tényleg polgárháború lesz. A demokrácia alapfeltétele az, hogy választást elveszíteni bár fájdalmas, de ne legyen elviselhetetlen. Különben a vesztes fegyvert ragad. Mi elviseltük, még 2006-ban is. TGM számára a helyzet elviselhetetlen, de azt ő is látja, bár más módon fogalmazza meg, hogy a mai ellenzék nem méltó arra, hogy választást nyerjen.
Márpedig az olyan dolgok, mint egy közös minimum, minimális kölcsönös tisztelet és bizalom jellemzőek azt igénylik, hogy legyen valamiféle közösség. Hogy valamilyen szinten összetartozónak gondoljuk egymást. Hogy legyen egy mi.
Persze ha angyalok lennék, akkor fel tudnánk oldódni valamiféle általános, globális testvériségben. De emberek vagyunk, eredendően törzsi lények, akiknek a mi fogalmához elválaszthatatlanul társul az ők fogalma, és a kettő feszültsége. Ezért igényel a demokrácia nacionalizmust.
És éppen így történt a rómaiaknál. Miért nyertek háborúkat, miért voltak sikeresek? Mert nagyon összetartottak, nagyon hazafiasak voltak. Emiatt gondolhatták úgy, hogy megszabadulhatnak a gőgös etruszk királytól és köztársaságot alapítanak. Mert számíthattak arra, hogy nem lesz belháború. Mert mindenkinek Róma érdeke az első, nem a sajátja. És ez jó darabig így is volt. Ám a belső feszültség nőttön-nőtt. És nem is elsősorban a vagyoni egyenlőtlenség miatt: jellemzően a gazdag kereskedők irigyelték el a patríciusok előjogait, hatalomvágyó politikusok váltak népvezérekké. Ezáltal az összetartás, hazafiasság, nacionalizmus, patriotizmus, „aszábija” fokozatosan csökkent.
A rómaiak többé nem voltak képesek arra, hogy a nemzetükhöz legyenek hűségesek, és emiatt fékezzék, mérsékeljék magukat belső ellenfeleikkel szemben; ezért csak az lehetett a megoldás, hogy utána egy személyhez kell hűségesnek lenniük, aki majd megfékezi őket.
Aki több demokráciát és több köztársaságot akar, az akarjon több nemzeti lojalitást is.
Teleki Pál a konszolidáció egyik konstrukőre volt, bár alkata miatt nem tudta végig vinni az elképzeléseit, hálózatszervezői, tudósi szerepe pedig rendszereken átívelő – mondja a történész.
Horváth Richárd történész szerint Ulászló trónra kerülésével alapjaiban változtak meg a királyság lehetőségei. Hunyadival jól kijöttek, komoly támadó hadjáratra is képes lett az ország.
Gerő András halála után jelent meg egyik fő műve, a magyarországi holokauszt lexikonja. Recenziónk!
A könyv a modernitástól el nem szakítva, gyakorlati eredményeket is felmutatva vezet be a metapolitika fogalomába.
Miért mentett zsidókat a nyilas külügyminiszter és hogyan gondolta meg magát az első zsidótörvény előadója? Erről is szól Ujváry Gábor történész új könyve.
Orbán Viktor kiegyensúlyozottnak tűnik a többpólusú világban.
A Renitens csatorna riportere Bayer Zsolt műsorában kijelentette, hogy ideje befejezni az áldozathibáztatást, „aminek Pottyondy az élharcosa”.
A belga Thales vállalat együttműködési megállapodást kötött egy ukrán védelmi céggel, így Ukrajna hamarosan megkezdheti a külföldi rakéták gyártását.
