Őrület határán a soha-meg-nem-elégedők

Most sírjak, nevessek vagy üssek? – gondolta magában az egyszeri ellenzéki. És ütött. Ütött, lesújtott, érvényre juttatta haragját és dühét, amely egyben a véleményének fő alkotóeleme. Mert a személyhez és párthoz kötött fóbiák országában, kilenc évnyi rettegése után nem hagytak neki más utat. Nem hagytak neki más választást; csupán annyit, hogy az emberséget levetve magáról megüssön egy aláírásgyűjtő asszonyt, aki történetesen a Fidesz-KDNP-nek kampányolt Miskolcon. 

Érezzünk haragot, megvetést? Ez méltatlan lenne. Bocsássunk inkább meg neki, hátha ez kivezetheti abból a sötét gödörből, amibe most került. Ebben a gödörben pedig nincs más, csak a politikai boszorkánykonyhákban kikevert féktelen harag, elégedetlenség és gyűlölet.

Nincs bocsánat és mentség viszont a gyűlöletkampányra, amely szomszédot szegez szomszédnak, amely barátságokat tesz próbára, és amely fóbiákat épít fel.

Az Orbán-fóbia is nagyon súlyos hatásokkal van az egyszeri ellenzéki szavazók mentálhigiéniás állapotára. Másban a szálkát, magukban a gerendát sem alapon a bicikliút kátyúja miatt vicsorognak, amikor korábban még a bicikliút sem kellett. Ha bármi épül: miért nem kórházra költik? Ha szerte az országban megújulnak a kórházak, és most már Budapesten is folyik a kórházfejlesztés: miért nem adnak több pénzt az ápolóknak, orvosoknak? Ha adnak, akkor: na de rossz a közlekedés! Vettek új buszokat: de minek, ha drágult a kenyér kilója?!

Hangosan kiáltják, hogy az ország fele éhezik és a mélyszegénység végeláthatatlan mocsarába süllyed, miközben fokozatosan és biztosan haladunk a teljes foglalkoztatottság felé, a bérek minden szinten, minden szektorban emelkednek, és a magyar vásárlóerő és társadalmi mobilitás új csúcsokra érkezik.

szürreális párhuzamos valóságukban pedig nem telik másra, mint egy pofonra valaki felé, aki épp elérhető.

A személyes fóbiából fakadó köd minden realizmust és épeszű helyzetértékelést tagad, belekergetve az egyszeri ellenzékit a soha-meg-nem-elégedés végtelen útvesztőjébe. Ebben az útvesztőben pedig nincs öröm, csak harag, nincs boldogság, csak gyűlölet – no meg pár pofon.

A legnagyobb bűn azoknak a vállát nyomja, akik ezt gondosan és tudatosan felépítették, megnyomorítva lelkileg a magyar társadalom egy kicsi, azonban mégis jelentős szegletét. És ezen a nyelven kommunikálnak a „sajátjaikkal” is. 

Amikor Gyurcsány Ferenc még másfél évtizeddel 2004 után is a külhoni magyarok ellen hangolja szavazótáborát, gyűlöletkampányt szítva úton útfélen, honfitárs honfitársra támad. Volt olyan is, hogy a Magyarország zöldpártjának tartott LMP-ben pofonosztásig fajult a vezetőségi gyűlés. Azt se felejtsük el, hogy a mostani közös ellenzéki főpolgármester-jelölt, Kari Geri sokszor csak pár Unicummal bírta ki a tárgyalást egyik „kedvenc” partnerével Gyurcsány Ferenccel. Aki természetesen azután vallja magát hazafinak, hogy határon túli hazafiak ellen indított frontális támadást több videóban is. Az ellenzéki intellektualizmus szintjét egyedül Puzsér Róbert tudja emelni – még ha a vállalhatósági szintet sokszor csökkenti is. És aztán minden ellenzéki szövetségkötési, egymásra találási próbálkozást saját maguk roncsolnak szét, egymásnak beszólva és keresztbe téve.

Az egyszeri ellenzéki szavazó pedig nézi mindezt, hisz a kis illúzióiban, él az álomvilágában, és ha felgyűlik benne a feszültség, akkor „narancsokat” üt meg az utcán, így fellépve a „diktatúrája” ellen. És a végén újra meg újra meglepődik az egymást követő választások immár kiszámíthatóvá vált eredményein.