„Jogi oldalt említett, de azért már az elmúlt napokban sem a jogi kommentárok domináltak az ügy kapcsán.
Az egész kortárs magyar médiahelyzet kapcsán őrült frusztrációt érzékelek, mind a hazai balliberális világ, mind a nyugati véleményalkotók részéről. A magyar progresszió élharcosai frusztráltak, mert az elmúlt években lépésről lépésre elveszítették a korábban domináns, már-már monopolisztikus helyzetüket. Hogy most a pártállami időszakra külön ne térjek ki, de éppen annak örökségéből fakadóan, a 90-es évektől egészen a 2000-es évek közepéig a balliberális oldal élvezett egyértelmű hatalmat a nyilvánosság értelmezése, „keretezése” felett – és ez nem csupán, de jórészt a sajtót jelentette. Ennek az oldalnak a képviselői tehát úgy szocializálódtak, és nekik ez a normális, hogy az ő véleményük az origó, a fősodor, és ők mondják meg egyrészt, hogy mi a „valóság”, másrészt, hogy ki és mi van tőlük jobbra vagy balra. Ez a helyzet az elmúlt bő egy évtizedben elkezdett megváltozni, amit a baloldalon úgy érzékelnek, hogy mint egy Shakespeare-drámában, „kizökkent az idő”, és várják Hamletjüket, hogy „helyretolja azt”. Pedig csak annyi történt, hogy általánosságban kiegyensúlyozottabbá vált a magyar nyilvánosság, és ennek pusztán szimbolikus kifejeződése az a folyamat, ami az alapítványnak történt felajánlásokban megtestesült.
Ez a kiegyensúlyozódás miben nyilvánult még meg az újonnan létrehozott jobboldali médiafelületek megjelenésén túl?
Érdekes módon éppen akkor, amikor hatalmon voltak, egy erőteljes szellemi restség kezdett úrrá lenni a balliberális oldalon a 2000-es évek közepétől. Hogy ez része-e egy nagyobb folyamatnak, a nemzetközi „harmadik utas” balosság kifulladásának, a gazdasági világválságnak, vagy „csak” az őszödi beszéd és az országot csőd szélére juttató MSZP–SZDSZ-kormányzás természetes következménye, nehéz megmondani. Azt bizonyosnak látom, és ez 2010 után még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar balliberális oldal mindenféle stratégiai gondolkodás, kreativitás, ország- és politikavízió híján van. Most már lassan ott vagyunk, hogy nemhogy az országra, az őket körülvevő társadalomra, de önmagukra sem képesek reflektálni. Ezzel szemben a jobboldalon pontosan az ellenzéki évek alatt indult be egy szellemi evolúció, mely a 2010-es jobboldali győzelmet követően még inkább megerősödött. Most már a magyar jobboldalnak is megvannak a maga „beszélő fejei”, elemző- és kutatóintézetei, ráadásul van egy „életszagú” narratíva a középpontban, amelyet a sajtó révén el is lehet „mesélni” a nyilvánosságban. A haladároknak viszont, ideértve a pártpolitikai szcénát, az értelmiséget, az újságíróikat, az úgynevezett civiljeiket, érzékelhetően már se erejük, se kapacitásuk, se intellektusuk nincs arra, hogy háttérországuk „szellemi berendezésével” foglalkozzanak. És amikor e szellemi restség és a pozícióvesztésből fakadó frusztráció csókot vált egymással, az kreativitáshoz még sohasem vezetett. Hozzáteszem, az előzmények intő jelként kell szolgáljanak a jobboldalnak is, hogy, főleg utánpótlásképzés tekintetében, nem szabad elkényelmesedni. De én ezért is örülök a lehetőségnek, hogy részt vehetek az alapítvány munkájában: azon dolgozunk, hogy a polgári oldal megőrizze és tovább építse sajtóját, miközben a baloldal tönkreteszi és elveszejti a sajátját, legalábbis ha a politikai sajtót nézem.