„A hajléktalanságért nem csak a társadalom felelős, a fedél nélkül élők között nem kevesen vannak, akik alapvetően saját rossz döntéseik, életvitelük miatt kerültek az utcára. Ám ez sem menti fel a társadalmat a rászorulók és elesettek iránti kötelező szolidaritás és felelősség alól, amely a társadalmi kohézió egyik alappillére is. Ahol nem működik a társadalmi szolidaritás és felelősségvállalás, ott valójában nem beszélhetünk társadalmi közösségről sem, csak egymás mellett élő állampolgárok halmazáról.
A magyar társadalom és elsősorban a politikai elit harminc éve képtelen bármit is kezdeni a hajléktalanság problémájával. 2010 óta pedig a regnáló hatalom a diktatúrákhoz hasonlóan a legváltozatosabb eszközökkel próbálja eltüntetni a komfortzónájából mindazokat, akik a társadalom peremére szorultak. A korábban is foszlott szociális háló foltozása helyett a még működő intézményeket is felszámolja. Ostoba és aljas törvényekkel, a hajléktalanság kriminalizálásával, hatalmi erőszakkal kívánja eltüntetni a szemünk elől az egyre mélyülő szociális válság utcán heverő áldozatait.
Kétlem, hogy van józan gondolkodású ember, aki az aluljárókban és köztereken, szakadt rongyokban vegetáló hajléktalanok látványában lelné kedvét. A hajléktalanokért szót emelők nem a hajléktalanlét szabadságáért, hanem a társadalom legelesettebb tagjainak méltóságáért, emberhez méltó létfeltételeinek megteremtéséért protestálnak. A választóvonal nem a közterületek rendjének és tisztaságának hívei és a »hajléktalansimogatók«, hanem az emberség és az embertelenség között húzódik.”