Nincs bocsánat

„Szeretnénk hinni, hogy a sorsunk a kezünkben van. A szerencsésebbeknek és az ilyen-olyan erőseknek ez sokszor sikerül is. Mások meg sokszor csak sodródnak. Ki mert rosszul döntött, ki meg mert mások döntöttek helyettük. 
Amikor reggelente dolgozni megyek, sokszor találkozom egy szétesett, magába kapszkodó emberrel. Azt sem látom, nő-e vagy férfi. Beburkolózva ül egy bolti kirakat alacsony párkányán. Behúzza fejét. Talán alszik. Néha foszlott könyvet olvas. Csak lefelé néz. Időnként pénzt gyömöszölsz a kezébe, de ilyenkor is mozdulatlan marad, fel se néz. 
Nyomorult élet. De élet. 
Mostantól bűnöző. 
Persze tudom: zavarja sokakat a látvány, a piszok, a bűz. A nyomorultság mocska. 
Nem jó ez így. Én is tudom. 
De először segítek, megteremtem az emberi létezés alapvető feltételeit, terelem az élhető élet felé, és csak utána kérek. Kérem, hogy ne zavarjon másokat. Mert a város mindenkié. Kérem, hogy alakalmazkodjunk. Az erős dolga hogy segítsen. És az állam erős. Annak mondja magát. 
Akkor segítsen, és ne büntessen. Ha megtett mindent, akkor követelhet. De csak akkor. Amit most tesz, az nagyobb bűn, mint amit a hajléktalanok elkövetnek. Embertelenebbek az embertelenségnél. 
Nincs bocsánat.”