Legyőzetve győzni

„Az elmúlt fél évezredben (egyetlen győztes szabadságharcunkat, a Bocskai-felkelést leszámítva) rengeteg vereség és veszteség sújtotta népünket. Miért ünnepeljük mégis – nem elbukott, hanem – levert forradalmainkat és szabadságharcainkat? A kommunista diktatúra által üldözött, bebörtönzött, evilági értelemben legyőzött Mindszenty bíboros hercegprímásnak ez volt a jelmondata: „Devictus vincit! – Legyőzetve győz!” Azt írta, hogy sok veszett ügy volt a világtörténelemben, de sokszor inkább sikernek tekinthető a veszett ügy, ha a lelkiismeret tiszta és nyugodt, több erkölcsi előnyére van a nemzetnek és a nép sokaságának, mint a legnagyobb siker, amit a gonoszság sugallt és hozott létre. A kegyetlenül eltiport és megtorolt 1956-os magyar szabadságharc két vesztese szerinte az „erkölcsileg lezüllött világkommunizmus és a tétlen, megbénult, erejét vesztett Nyugat lett, az Egyesült Nemzetek Szövetségével az élen”. S velük szemben „milyen felemelő volt a kis magyar nép erkölcsi ereje, hihetetlen bátorsága, összetartása, embersége, szívóssága”.

Két nemzeti ünnepünk, március 15. és október 23. egyaránt arra emlékeztet, hogy a szabadság népe legyőzetve győzött: 1849 után az 1867-es kiegyezéssel és 1956 után az 1989–1990-es rendszerváltoztatással, az idegen megszállók hazaküldésével. A végén mindig mi győztünk, mert volt bennünk hit és erő, „egybeforrt vágy és tiszta honfihűség”. Ezért csak részben van igaza Kemény Zsigmondnak: az európai és birodalmi szempontok fontosak ugyan, amelyeket ismernünk, értenünk és kezelnünk kell ma is, de ezzel egyidejűleg mindent meg kell tennünk szabadságunk, nemzeti szuverenitásunk és identitásunk megvédéséért. 1848–49 és 1956 hőseinek áldozata erre kötelez minden magyart.”