Sok magyar rockzenész megérdemli a történelmi igazságtételt

„Akkor ezek szerint valamiféle történelmi igazságtétel, vagy helyreigazítás is várat még magára a magyar rockzene államszocializmusbeli múltját tekintve?

Fogadjuk el ezt a gondolatot, mert szerintem a kommunizmus megdöntésében – és ebben igazat adok Mihail Gorbacsov barátomnak, akivel sok éjszakát átbeszélgettem erről – nagy szerepe volt a rock- és a progresszív rockzenének. Minden diktatúra imádta a slágeres könnyűzenét, mert az elterelte a figyelmet a diktatúra szörnyűségeiről. Nem véletlen, hogy Sztálin és Hitler ugyanúgy gyűlölték és üldözték a dzsesszzenét. A dzsessz – mint a popzene anyateje – egy olyan műfaj, amelyet az összes diktatúra keményen elutasított. Mihail Gorbacsov azt mondta nekem, hogy a kommunista párt egyik legnagyobb ellensége a progresszív rockzene volt, mert az volt annak idején a szabadság iránti vágytól felfűtött ellenzéki diákság zenéje. Természetesen az, hogy akkoriban a Hungaroton meg a szovjet-orosz Melódia is a slágerzenéket támogatta, nem azt jelentette, hogy akik olyan zenét játszottak, azok rossz zenészek lettek volna. Csak a diktatúrában éppen volt politikai szerepe annak, amit csináltak.

A magyar kortárs könnyűzene miért nem tud sikeres lenni külföldön? Ha nem jön be a nemzetközi siker, akkor az a rossz menedzsment miatt van? Mi a siker titka?

Számos kulcsélményem van ezzel kapcsolatban. Hálás vagyok a sorsnak és a magyar zenetanáraimnak, a tanáraimnak és a szüleimnek, hogy felkészítettek az életpályámon rám váró kihívásokra. Lassan több mint négy és fél évtizede már, hogy Amerikában, Angliában, Németországban, Dél-Amerikában, Ázsiában zenélhetek olyan legendás, ikonikus zenészekkel, mint Phil Collins, Lionel Richie, Chaka Khan és sok más kimagasló művészi egyéniség. Sokan rám bízták bizonyos időszakát a művészeti életüknek. De én soha nem találkoztam olyan nagy angolszász vagy német zenésszel, művésszel, akinek a sikeressége a menedzsmentjén múlott volna. Pedig sokszor volt olyan, hogy Phil Collins, Lionel Richie, Jack Bruce és Ian Anderson is az én konyhámban ült a stúdióimhoz közel és sokat beszélgettünk. Én nem hiszek a menedzselési dologban. A világon minden rockzenész a saját struktúráját irányítja. Hogyha mi odaadunk valakinek egy névjegykártyát azzal, hogy te vagy a menedzserem, az azt jelenti, hogy ő a mi alkalmazottunk, aki helyettünk mond igent vagy nemet. De az agytröszt, az irányító, az mindig a művész. Amikor Michael Jacksonnál voltam a neverlandi birtokán, akkor ott is ezt tapasztaltam. Ő irányította az egész Michael Jackson-impériumot, neki senki sem mondta meg soha, hogy mit csináljon. Ha viszont valami talán sokáig hiányzott a magyar könnyűzenei szakmában, akkor az a zenei rendező, illetve művészeti producer világszintű és gondos, a művészeket és a zenét alázatosan szolgáló szerepe. Ez egy fontos nemzetközi sikertényező a hangzás esztétikája szempontjából.

Mi a magyar zene, zenészek nemzetközi sikertelenségének az oka?

Én nem érzem elhivatottnak magamat arra, hogy a mai populáris zenéről érdemlegesen véleményt mondhassak. Nagyon kevés időt töltök csak Magyarországon. Ezért nem érzem úgy, hogy erkölcsös lenne állást foglalnom a magyar pop- és rockzene helyzetével összefüggésben, hiszen én nem ismerem azt. Az biztos, hogy a magyar az egyik legtehetségesebb nép, és ennek megfelelően már eddig is sok magyar zenész a világsiker kapujában állt. Magyarországon most is nagyon sok tehetséges zenész előtt biztos, hogy ott áll a lehetőség. Hogy akkor miért nem nem nőnek itt úgy a világsztárok, mint a gomba? Ez részben biztos, hogy a felkészülésen is múlik. Az angolszász rockzene ipara, aminek én az egyik kiemelt részében ott lehetek néhány évtizede, az egy dologban különbözik a Magyarországon megszokott és már-már természetesnek tűnő munkamenettől. Ez pedig a precíz és kemény munkavégzés. A sikerhez 120 órás munkahét, következetes és kemény munka kell. A próbákon pontosnak és nagyon felkészültnek kell lennie mindenkinek. Én szerencsés vagyok és köszönettel tartozom a hajdani zenetanáraimnak – köztük is elsősorban Kovács Gyula nagymesteremnek –, hogy felkészítettek a sikerességhez szükséges következetes és kemény munkára. A fegyelem, a szorgalom a tehetség felett a legfontosabb erény a rockszakmában is. Ha éppen Magyarországon járok, akkor nagyon sok új, friss, tehetséges művész nagyon ígéretes, jó zenéjét szoktam hallani.”