Ne picsogj, ha kirúgnak

Történt egyszer: egy késő januári napon arra keltem, hogy politikai alapon kirúgtak. Ott volt az e-mail, igen egyértelműen: jobboldali vagyok, ők meg nem, úgyhogy csá.

Na, nem mintha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy mit is gondolok a világról. Talán családi örökség, talán neveltetés, talán valami alkati becsípődés, de mindig tudtam, hogy van ám olyan, hogy Isten, haza, család – illetve ma még hozzátehetnénk, hogy férfi, nő és határok.

Ráadásul azt sem gondoltam, hogy erről lassan harminc évvel a rendszerváltás után hallgatni kéne. A szerkesztőknek – tök mindegy, hogy melyik lap, aki rákeres a nyilvános CV-mre, úgyis látja – megmondtam én ezt jó előre, ők pedig azt mondták,

Aztán egyszer mégis csak gond lett. Nem okolták meg, miért lett gond, de baloldali lapként nyilván nagy nyomás nehezedett rájuk ebben a szörnyű, szélsőjobboldali orbáni diktatúrában, hogy ne alkalmazzanak konzervatívokat. Azon ominózus hónap elején egy baloldali egyházi szereplő ki is írta a blogjára, hogy botrány, hogy nekem ott állásom van. Egy másik politikus – akinek nemrég a Petőfi Irodalmi Múzeum biztosított fellépési lehetőséggel – hasonlóan tiltakozást gondolt szervezni a közösségi oldalán. A CEU egyik professzora – ők is tudnak ám üldözni, nem kell őket félteni! – hosszas bejegyzésben kötekedett személyemet illetően. Ennek a vége az lett, hogy repültem.

Amúgy nem éreztem magamat rosszul a lapnál. A lap egyik valaha volt legnépszerűbb cikkét is én írtam. Később már azon kaptam magamat, hogy mások cikkeit szerkesztgetem be a lap felületéről. Ergo, ha nem hivatalosan is, de élesítési joggal, társszerkesztői feladatokat láttam el. Lássuk be, ezt – akkor még 23 évesen – igen szép teljesítménynek éreztem. Aztán jött az e-mail, amiben kerek perec le volt írva, hogy „ha kormánypárti indulataidat távolságtartóbb attitűd váltja fel, akkor majd újra egymásra találunk”. 

Tessék? Hol vannak a demokratikus elvek? Meritokrácia? Szakmaiság és szabad sajtó? Ugyan már! Ezek csak jelszavak a baloldali program védelmére. Egyetlen percig – és értsd: egyetlen percig – sem gondolják komolyan, amikor nekik van hatalmuk feletted. Ugyanaz a szerző, aki ezt a levelet írta nekem, egy másik cikkében arról értekezett, hogy a magyar társadalom még nem érett meg „a demokrácia finom módszereire”. A finom módszer, gondolom az, hogy politikai alapon rúgunk ki embereket. Ugyanaz a lap, amelyről szó van, éktelen hisztit vágott ki, amikor Alföldi Róbertnek állítólag nem adták le valami darabját vidéken. Mert ugye mi az már, hogy valakinek politikai alapon korlátozzák a szakmai előmenetelét? Szóval hagyjuk ezt a rizsát a szabad sajtóról. Dzsungeltörvények vannak itt is és ott is.

Nem emlékszem rá, hogy kiraktam volna a bankszámlaszámomat a profilomra. Nem írtam ki, hogy nincs miből ételt vennem és nem kiáltottam diktatúrát és bolsevik tempót. Az történt, hogy kerestem a publikálási lehetőséget máshol. A felnőtt ember ugyanis képes körbenézni azon a bizonyos varázslatos piacon. (Mely ugye csak akkor létezik, amikor annak törvényeivel a „Zorbán" szembemegy, és megbukik, immár harmadszor és kétharmaddal). Képes benyújtani a CV-jét helyekre és munkát találni. Már amennyiben képes értéket előállítani. A trükk az, hogy valami egyébhez is lehet ám érteni, mint a hisztizéshez. Nem nagy cucc, értelmiségi munkának hívják. Igaz, kevésbé életszagú és valóságra nevelő meló, mint fát vágni Nógrádban, de azért reményeim szerint ennek is lesz becsülete. (Noha a favágás kétségkívül méltatandóbb munka és kevesebb időt hagy a válogatott hülyeségeken, pl. a százezredik nemeken való gondolkodásra.)

Nem kell úgy csinálni, mintha a demokrácia és a szakmaiság felkent, pótolhatatlan papjai lennénk. Van egy értékrendünk, keresünk egy ahhoz passzoló lapot és dolgozunk. Amikor pedig bármi okból megszűnik a lapod vagy kirúgnak – mert nem találtuk meg a megfelelő lapot, vagy mert a fenntartó oligarcha megmutatja valódi arcát és hagyja az egész Orbán-buktatósdit a fenébe –, méltósággal érdemes viselni. Nem kell a hiszti. Éppen ezért tisztelet azoknak, akik nem a nyilvánosság előtt ismétlik nap mint nap, hónapok óta a siralmaikat, hanem ahogy a legtöbb munkahelyét vesztett ember, megoldják maguk, maguknak az életüket és aztán teszik tovább a dolgukat.