A királyi udvar a fontos

Ablonczy Bálint interjúja Török Gáborral a Heti Válasz legutóbbi számából, Török Gábor közlésében.

„Van annak értelme, amire most mi készülünk?

Miért, mire készülünk?

Egy politológus és egy újságíró beszélget a politikáról, miközben minden lényeges kérdés hosszú időre eldőlt. Kétharmados Fidesz-győzelem áprilisban, lehengerlő kormánypárti sikerek az időköziken. Az egész ország egy nagy Szerencs, ahol a kormánypárt jelöltje volt az egyedüli induló a minapi polgármester-választáson.

A politikáról való beszélgetésnek lehet értelme, a kérdés csak az, hogy tétje van-e. Úgy látom, a miniszterelnök az áprilisi választáson nem egy újabb csatát, hanem a háborút nyerte meg. Középkori analógiák jutottak eszembe a harmadik kétharmad után. A helyzet kicsit olyan, mint Károly Róbert idejében: amikor a király hosszú küzdelem után legyőzte a trónbitorlókat meg a tartományurakat, mindenki szépen hazament, és hosszú időre megszilárdult a központi hatalom. Amíg a király politikai értelemben egészséges és legitim, addig a hatalmi kérdés nem merül fel érdemben − így a nyilvános politikai okoskodás értékét is alacsonyra kalibrálom. Olyan mértékben rendeződnek a hatalomhoz kapcsolódó intézmények, erőforrások, személyi erőviszonyok, hogy a tét most nem lehet kérdés.

Amikor ennyire egyeduralkodó egy politikai erő…

Inkább egy ember.

…szóval egy ember, akkor a politika nem helyeződik át a táboron belülre? A nyári jobboldali kultúrharc nem arról szól, hogy ellenfél híján rendszeren belül törnek ki konfliktusok?

Ezek a viták nem a főhatalomról szólnak. Megint a középkori analógia jut eszembe: ez az udvaron belüli politika. Az udvar nagyon fontos kifejezés, mert egyedül ez lényeges most Magyarországon; politikailag irreleváns, hogy mi van az ellenzékkel, vagy mi miről beszélgetünk. A szereplők számára annak van tétje, hogy az udvaron belül ki emelkedik, ki süllyed, ki kapja meg a javadalmakat – ám még ezek az ügyek is lényegtelenek a főhatalom szempontjából. Márpedig az elmúlt 28 évben folyamatosan erről beszéltünk; meg kell szokni, hogy ez most jó ideig nem lesz téma. A mostani helyzet még a dualizmus vagy a két világháború közötti rendszertől is különbözik: azok a konstrukciók nem egy személyhez kötődtek. Élettartamuk nem függött az éppen domináns személyiség, mondjuk Tisza Kálmán vagy Bethlen István sorsától. Most viszont azt érzem, a főhatalom kérdése egyedül attól függ, hogy a király a trónján tud-e ülni.

A szavai mögött megbújó lemondás az elemeznivaló nélkül maradt politológus vagy az aggódó választópolgár jellemzője?

Erősebb az első érzés. Bevallom, munkám szempontjából örültem volna, ha áprilisban téttel bíró hatalmi helyzet alakul ki. Talán túlságosan is szerettem volna, ezért nem adtam nagyobb esélyt az újabb kétharmad lehetőségének. Mentségemül szolgáljon, hogy az érintettek is sokkal szorosabb eredményre számítottak. A választás napján is több Fidesz-politikussal beszéltem, aki a magas részvételt látva komolyan aggódott, s koalíciós kombinációkban is gondolkozott. Ezt a lelkiállapotot április 9-én csak este nyolc, fél kilenc felé váltotta fel az eufória. A vágyvezérelt gondolkodásban benne volt tehát az az elemzői óhaj, hogy legyen érdekesebb, izgalmasabb a magyar politika. Nem akarom megkerülni a második felvetést sem: választópolgárként ismerősnek gondolom az előállt helyzetet. Kicsit az az érzésem, hogy az elmúlt 20-28 év volt a kivétel. Most valami olyasmi jött létre, ami nemcsak az elmúlt évszázadok magyar történelmi valóságához, de a politika természetéhez is közelebb áll. Annyi történt, hogy egy ember a tehetségével, határozottságával, időnként a határok feszegetésével, sőt – nem jogi, csak szokásjogi – átlépésével képes volt egy ilyen politikai konstrukció létrehozására. Ez a tehetség és akarat erősebbnek bizonyult minden másnál.”