Változó világgazdaság

„Fejlődésének végső határait érte el a leginkább »multi« jelzővel jellemezhető, nyugatiasnak kikiáltott kultúra a kétezres évek első évtizedében.

A meghaladhatatlan csúcspontot az Egyesült Államokban az Obama-elnökség Hillary Clinton külügyminiszterségével kombinált kurzusa, az EU-ban pedig a Barroso-féle bizottság jelentette. Az EU vezető hatalmaiban a csúcsponton lévő Angela Merkel, Franciaországban Francois Holland, míg Olaszországban Renzi volt a kurzus vezető zászlóvivője, függetlenül attól, hogy magát az európai pártcsaládok melyikével azonosította. Még több multilateralizmus volt a kívánatos a kereskedelemben, multikulturális íven haladt az országok társadalmi és kulturális berendezkedése. A jelszó is egyértelműen hangzott: még több multit a világnak, jöjjenek a migránsok, legyen a kereskedelem még a korábbiaknál is multilaterálisabb, virágozzanak a multinacionális vállalkozások. Ezt célozta volna a nagy ügybuzgalommal előkészített és azóta kútba ejtett TTIP (Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség), valamint ázsiai és észak-amerikai testvérintézményei. A szíriai polgárháború álcáját felhasználva tömegessé vált a „menekült” álca mögé bújtatott migráns- bevándoroltatás is, a multikultúra legnagyobb dicsőségére. Az euroatlanti térséget magába foglaló területen a multizás – noha korábban sem volt teljesen ismeretlen – igazán nagy lökést 1989–90 táján kapott, amikor a terjeszkedéshez elengedhetetlenül szükséges gazdasági alapokat a washingtoni konszenzus kereteiben a dereguláció, privatizáció, globalizáció vezérszólamok ívén megteremtették. Ezen az íven haladva az elmúlt harminc év a „multi” haszonélvezőknek páratlan sikereket hozott. 

Eddig még nem látott vagyoni és jövedelmi koncentráció jött létre a világban a leggazdagabb egy százalék javára, a kilencvenkilenc százalék kárára. Ennek ellenére az ügynek az érintett országok lakosainak (választók) jó részét is sikerült tartósan megnyerni, és a valós folyamatok ívének megértésétől távol tartani. Az időközben lezajlott robajszerű műszaki-technikai fejlődés eredményeként keletkezett termelékenységnövelés hasznát teljes egészében a világelitet képező egy százalék fölözte le. Iszonyú méretűre duzzadó gazdagságát ráadásul a világelit jórészt el is tudta adómentes helyekre menteni. Emiatt az államok is egyre kilátástalanabb pénzügyi helyzetbe kerültek. Adóbevételeik megcsappantak, adósságaik mértéktelenül halmozódtak. Az államokban tevékenykedő munkavállalók részesedése a megtermelt javakból (GDP) a három évtized előttinek szinte a felére zuhant. Nem véletlen tehát, hogy az országok eredményes kormányzása egyre bonyolultabbá vált annak ellenére, hogy a világelit hatékonyan járt el azért, hogy a legfontosabb kormányzati és nemzetközi gazdasági és politikai posztok a saját bizalmasai kezébe kerüljenek. Semmi kétség, a multi világelit, amely a korábbi évszázadokban is kellő hatékonysággal fölözgette le az országok jövedelmeit, most láthatóan túllőtt a célon. Ezzel világméretű multitlanító, demultizáló folyamatot indított, amelynek a legbelsőbb lényege, hogy az eddig erős multihatás alatt lévő országok egész sorában indult el a saját nemzeti érdek felismerése, beleértve olyanokat is, mint a multivilág korábbi abszolút etalonja, az Egyesült Államok.”