Mit szeretnék látni?

Nem kell sokat tennünk, csak éppen egy egészen kicsit. Tekintet nélkül arra, hogy odakint milyen az idő, esetleg milyen egyéb feladataink adódnak, mit szeretne az anyós, merre téblábolna a gyerek, mi vár ránk a kertben. Ez egyszer mindez irreleváns tényező.

A nemrégiben magyar állampolgárságot is kapó Henri Boulad atya teszi fel egy elmélkedésében a kérdést, hogy amikor azt mondjuk, annyira nagyon elfoglaltak vagyunk, hogy semmi egyébre sem marad időnk, akkor biztos, hogy nem csak a lustaság és a tenni nem akarás beszél belőlünk? Biztosan nincs egy óránk a héten, hogy tegyünk valamit a közösségért is, akármennyi sürgető feladatunk akad a magánéletünkben és egzisztenciális problémáink közepette? Hogyan állíthatnánk ilyet?

És ehhez képest még mennyivel kevésbé magyarázható annak a cselekedete, aki 4 évente nem szakít 20 percnyi időt közügyekre?

A választás tétjéről és a helyes döntésekről sokan és sokféleképpen beszéltek. Most hadd említsem meg azt, hogy mit szeretnék látni vasárnap éjjel, aztán az elkövetkező hetekben és hónapokban.

Az ellenzék morális megsemmisülésének érzékletes krónikáját, kezdve azzal, ahogy prominenseik – mint 2014-ben – kiállnak a színpadra és újfent elmondják, nem tudtunk mit tenni. Gyurcsány Ferenc és társai arcán a letargiával vegyes borzongást, hogy 12 év biztosan eltelik a NER berkein belül. A progresszív sajtó hörgését, miután rájöttek arra, hogy hiába a vicces, ironikus, minden értéket tarkón rúgó tempójuk, ez 8 év múltán sem ért többet annál, mintsem hogy pár tízezer, szója lattét papírpohárból szürcsölő, politikai akcionalitásukat égre fordított, világító mobiltelefonokkal és köztereken üvöltő zenére pogózásban kiélő fiatal – vagy fiatalos, már-már szánalomra méltó középkorú – rányomja a lájkot. A „Nem tetszik a rendszer”-nótát újraírókat, de szigorúan arabokkal pacsizó környezetben. Sok külföldi médiumot, amint a borítójukon Orbánt ábrázolva, hitetlenkedve magyarázzák a bizonyítványt, amolyan haladó, európéer módiban. Bizonyos csatornák stúdióiban a jeges tekinteteket, ezerszer leszerepelt politikai megmondók súlytalanabbnál is súlytalanabb véleményét a helyzetről és megoldási javaslataikat. Juhász Pétert bánatosan rágyújtani egy jointra. Tajtékzó echo chamberben élőket, akik már nem IFA-platót és kötelet kívánnak a velük egyet nem értőknek, hanem igazi nyilasok módjára – hisz lássuk be, a gondolkozás minőségét tekintve ezek az urak és hölgyek valójában azok, csak a karszalag hiányzik róluk – drasztikus és átfogó megoldásokat.

Miért akarom ezt látni? Mert mindez azt jelentené, hogy győzött a normalitás. Minden hibás eresztéken zúdul az abnormalitás árja egyre jobban süllyedő hajónkba. A másság feltétlen tiszteletének kívánalma, minden és mindenki imádása, aki nem olyan, mint mi, nem azt tekinti értéknek, amit mi, nem azzal azonosul, amivel mi és főleg akkor, ha mindent szétverne, amit mi fontosnak tartunk. Hiszen a legutóbbi, történelmi felvonást tekintve ezt látjuk a ’68-as nemzedék elvei által vezetett Európában.

Az abnormalitás akkor a leghalkabb, amikor minden adott a győzelméhez. Nem keresi a zajt, mert tudja, hogy minél nagyobb a fény rajta, annál kontraproduktívabb lesz végül mindaz, amit óhajt. Akkor üvöltöznek a hívei, ha vesztüket érzik. És az elmúlt időszakban torkuk szakadtából visítanak.

Önző leszek, egyben őszinte. Mindenkit arra kérek – és buzdítok –, hogy tegyünk ezért a rendkívül talmi, de kétségkívül létező örömért is, amit az óbégatásuk hallása okoz. Sok, ennél jóval jelentősebb kérdésről is döntünk, de ne felejtsük el az aranyszabályt: minél hangosabb a rikácsolásuk, annál nagyobb a sikerünk.