Miért nem lesz együttműködés?

„A hódmezővásárhelyi választás kétségtelenül új lendületet adott az ellenzéknek, a prognosztizált lélektani hatás egyértelműen tapasztalható volt. A választási eredmény megmutatta, hogy bár a Fidesz nem gyengült meg 2014 óta, a győzelmét 2010-ben és 2014-ben kényelmesen garantáló centrális erőtér megingott. Kockás papíron már nem látszott elképzelhetetlennek, hogy az egymással együttműködő ellenzéki pártok a 2014-esnél lényegesen több egyéni mandátumot vegyenek el a Fidesztől. Nyilvánvalónak látszott az is, hogy a helyzet kulcsa ebben a tekintetben már nem a kormányoldal kezében van: az első napokban ugyan felmerült, hogy a Fidesz a választásokig hátralévő napokban módosíthat a stratégiáján, ennek azonban a kampány hajrájában már sem értelme és talán lehetősége sem volt. Az elemzők többsége – velem együtt – ma azt feltételezi, hogy a Fidesz relatív többségben lesz április 8-án, valahol a 40-45 százalékos sávban. Mindez azt jelenti, hogy az egyéni választókerületek többségében elméletileg legyőzhető, ha a kormányváltást akaró szavazók egy irányba voksolnak, egy jelölt mögött sorakoznak fel.

Ebben a helyzetben nem volt meglepetés, hogy az ellenzéki együttműködés kérdése ismét minden csapból folyni kezdett. Az LMP bejelentette, hogy változtat korábbi álláspontján, és hajlandó tárgyalni az MSZP-vel és a Jobbikkal is. A Jobbik egyik nap nyitottságot mutatott az LMP irányába, a másik nap erőteljesen kizárta az együttműködést az MSZP-vel és a DK-val. Az MSZP egy napon belül mondott ilyet is és olyat is. A DK következetesen nem mondott semmit, amiből kiderült volna, hogy valójában mit fognak tenni. A lényeg azonban az, hogy egy hónappal a választás előtt az ellenzéki pártok alig-alig léptek közelebb a koordinált jelöltállításhoz.

És szerintem nem is fognak.

Ha az együttműködéssel jobban szerepelhetne az ellenzék, miért nem lépi meg? – jön mindenhonnan a jogos kérdés. Bár valóban nincs egy vezetője és egyben döntéshozója az ellenzéknek, de van közös érdekük: mindannyian érdekeltek abban, hogy a Fidesz ne nyerjen. Minden ellenzéki pártnak jobb, ha a Fidesznek nincs kétharmada, és az is jelentősen bővítené a mozgásterüket, ha akár abszolút többsége sem lenne. De akkor miért nem lesz megállapodás?

Azért, mert az együttműködés biztosan veszteség. A pártok állami támogatást, töredékszavazatokat és valószínűleg közvetlen listás szavazatokat is veszítenek, ha egymás javára visszalépnek. Minél több helyen teszik meg, annál nagyobb ez a veszteség.

Azért, mert az együttműködés csak feltételezhetően nyereség. Az ezzel kapcsolatos kutatások azt mutatják, hogy a választók egy része valóban fogékony lenne rá, de meggyőző, minden kétséget eloszlató empirikus bizonyíték – ez lehetne a választás - egyelőre nem áll rendelkezésre. Az időközi választások mutattak már erős jeleket, de a döntéshozók nem lehetnek biztosak abban, hogy éles helyzetben valóban működne szavazói szinten a koordináció.

Azért, mert az ellenzéki pártok egymás riválisai. Hódmezővásárhelyen könnyű volt egy független jelölt mögé beállni, akinek a győzelme nem erősített meg senkit egy másik ellenzéki erővel szemben. A parlamenti választáson azonban pártok jelöltjei indulnak, és az ellenzéken belüli erősorrendet alapvetően meghatározza, hogy ki hány mandátumot nyerhet. Mindenkinek érdeke természetesen, hogy egy megállapodással  növelje a saját mandátumainak számát, de az már nem, hogy ugyanezzel a megállapodással egy másik ellenzéki pártot további mandátumokhoz juttasson.

Azért, mert a Jobbiknak nem a baloldali pártok kellenek, hanem a szavazóik. A Jobbikon van talán a legkisebb külső nyomás az együttműködés mellett és náluk van a legnagyobb belső ellenállás ezzel szemben. Azokban a körzetekben, ahol a Jobbik a legerősebb ellenzéki párt, az LMP nem igazán jelentős tétel, de a szocialisták sincsenek jó állapotban. A korábbi baloldali szavazók nélkül a Jobbik nem tud egy-két egyéni körzetnél többet megnyerni, de a párt láthatóan azt gondolja, hogy ezen szavazók meggyőzésének nem az az útja, hogy együttműködik a baloldal pártjaival, hanem az, hogy az első számú kihívó, az esélyes ellenzéki szerepébe helyezi magát. Nehéz elképzelni olyan fordulatot, ami változtathatna ezen a stratégián a hátralévő egy hónapban.

Azért, mert az MSZP már nem tud sokkal több egyéni körzetet elengedni. A szocialista párt látszik leginkább nyitottnak az együttműködésre, de az ő kezük van talán a legjobban megkötve: a DK-val való megállapodás alapján a 106-ból csak 58 körzetben indítanak jelöltet, egy magát kormányváltónak nevező párt esetében már ez is nagyon kevés. Ráadásul a közös indulás miatt az MSZP-Párbeszéd listájának 10 százalékot mindenképpen el kellene érnie, s ha nem lesz legalább az egyéni körzetek felében saját jelöltjük, az erőteljesen veszélyeztetheti a listás szavazatok számát. Arról nem is beszélve, hogy a sávos kampánytámogatási rendszerben 54 egyéni induló alatt újabb komoly összegektől esik el egy párt, ami az MSZP esetében fontos érv lehet a további visszalépések ellen. Budapesten az LMP szavazataira nagy szükségük lenne az egyéni győzelmekhez, de egy ilyen megállapodás ellentételezéseként négynél több helyen történő visszalépést ma nehéz elképzelni a részükről.

Azért, mert az LMP a megállapodással elfogadná azt, ami ellen eddig harcolt. Az LMP tavaly ősszel láthatóvá vált kampánystratégiája arról szólt, hogy a párt ambíciója egyértelműen a baloldal vezető pozíciójának elfoglalása és a „másodhegedűs” szerep határozott elutasítása. Néhány megnyerhető egyéni mandátum természetesen jól jönne a pártnak, de ha ennek az az ára, hogy a pártnak látványosan el kell fogadnia az MSZP dominanciáját a baloldali térfélen, az teljesen ellentétes lenne a párt eddigi törekvéseivel. Ha az LMP a mai támogatottsági mutatók arányában nagyszabású megállapodást kötne az MSZP-vel, azzal a mostani helyzetet konzerválná a baloldalon: márpedig ez egyáltalán nem érdeke. A Jobbikkal ilyen problémája nem lenne az LMP-nek (másféle feltehetően inkább), ám a Jobbiknak az egyéni mandátumok megszerzése érdekében sokkal kevésbé fontos az LMP-vel való megállapodás, mint az MSZP-nek.

Azért, mert a DK elsődleges célja nem az egyéni győzelmek maximalizálása, hanem az MSZP megközelítése. A DK eddigi politikájából nyilvánvaló, hogy nem érdekeltek az MSZP erősítésében: márpedig bármilyen együttműködés, minél szélesebb körű, annál inkább a szocialisták velük szembeni előnyét növelné vagy eredményezné. Az MSZP-nek 58, a DK-nak 46 egyéni jelöltje van jelen pillanatban, ha sor kerülne egy átfogó megállapodásra, akkor az MSZP biztosan több egyéni mandátumot nyerhetne. A DK inkább abban érdekelt, hogy listán közelítse meg a szocialistákat, az egyéni kampányt és az egyéni győzelmeket láthatóan kevésbé is tartja fontosnak.”