Ne féljünk megélni a nemzetet! – A kollektív bűntudat fogságában

Tavaly nyáron volt szerencsém részt venni egy érdekes háttérbeszélgetésen az egyik legismertebb hazai megmondóemberrel, közéleti szereplővel – nevet szándékosan nem írok, kommentben lehet találgatni –, aki szilárd meggyőződéssel kifejtette: a holokauszt azért történhetett meg, mert a német nyelvben nincsenek igazán szaftos káromkodások, így szelep sincs a gépezeten, ahol a feszültséget ki lehetne ereszteni. Szerencsétlen németekben az évszázadok alatt csak gyűlt és gyűlt a feszültség, amit szegények nem tudtak kikáromkodni magukból, aztán egyszer csak bumm: felrobbantak és csináltak egy holokausztot. 

Habár az infantilis okfejtés mosolyt csalhat az arcunkra, egy érdekes jelenségre mégis rámutat: Magyarországon a német népléleknél csak egyvalamihez konyítanak jobban. A magyaréhoz.

A magyar nemzettudatról és identitásról mindenkinek van véleménye. A magyar mentalitást mindenki ismeri. Sorra érnek bennünket a nagy közéleti megmondások a magyarság lélektanával kapcsolatban. Egyesek szerint disszociatív személyiségzavarban szenved a nemzet, mások szerint depressziós, komplexusos, sértett, kishitű, találékony, bús, pártoskodó, szabadságszerető vagy épp csodaváró. Sokszor úgy érzem, nemcsak a tízmillió fociedző, hanem a tízmillió szociálpszichológus országa is vagyunk. 

De mi az, amit minden kétséget kizáróan láthatunk, érezhetünk az országban és mit mondanak a tudományos kutatások a témáról? 

László János és Fülöp Éva pszichológusok (2011) tanulmánya szerint a magyar identitás meghatározó alappillére a kollektív áldozati tudat. Az észlelt áldozati tudat nemzetek közötti konfliktusok után jön létre és lényegében egy olyan érzelmi mintázatot jelent, amit szándékos bántalmazás előz meg egy külső csoport által, adott esetben súlyos következményeket vonva maga után a saját csoportra, azaz a nemzetünkre nézve (Bar-Tal és munkatársai, 2009). Ez a bántalmazás igazságtalan, erkölcstelen és kivédhetetlen az áldozati csoport szemében. Habár történelmünk során büszke, nagy nemzethez méltó módon álltunk helyt a Kárpát-medence kegyetlen forgatagában, igazságtalan bántalmazásban így is volt részünk elég. 

A 20. század egyik nagy magyar tragédiája, hogy kivédhetetlen, igazságtalan bántalmazások elszenvedésén túl háborús bűnöket is elkövettünk, ami pedig egy másik szociálpszichológiai jelenséghez, a kollektív bűntudathoz vezethet. A tudomány jelen állása szerint nem csak saját, de a nemzetünk által elkövetett múltbéli bűnök miatt is lehet bűntudatunk (Doosje és munkatársai, 1998). Ez a bűntudat annak ellenére is kihathat a nemzet jelenben mutatott magatartására, hogy annak ma élő tagjai egyáltalán nem járultak hozzá a háborús bűnök elkövetéséhez. 

Sokszor az az érzésem, hogy

Mintha nem tudnánk lerázni magunkról a 20. század történelmének fojtogató láncait. Az nem normális, hogy ebben az országban még mindig vannak olyanok, akik az egészséges hazaszeretetet szélsőjobboldali címkével illetik. Akiknél a pozitív nemzettudat magyarkodásnak számít. És akik összesúgnak azok háta mögött, akik kirakják a magyar zászlót. „Biztos agyatlan hungaristák. Futballhuligánok” – mondják.  

A történelmi Magyarország területén mindenhol menő magyarnak lenni. Igaz, hatalmas a lemorzsolódás és az asszimiláció, de akik tartják magukat, azoknak magyarnak lenni tényleg „büszke gyönyörűség”. Egy elnyomó közegben egyébként is vagány dolog az ellenállás. Nézzük csak meg mi zajlik Dunaszerdahelyen! Fantasztikus, lélekemelő megélni egy DAC meccsen a nemzetet, és minél többször verik szét a szlovák rohamrendőrök a békés magyar szurkolókat, annál menőbb lesz ott magyarnak lenni. Minél többször verik meg Erdélyben a magyarul beszélőket, annál többen fognak csak azért is az anyanyelvükön társalogni az éttermekben, kávézókban, boltokban. 

A földkerekség legtöbb pontján a világ legtermészetesebb dolgának számít a nemzeti büszkeség. Keleten egyenesen sztárság számba megy a magyar lét, de még Nyugat-Európában sem nagyon néznek ki egy magyar zászló miatt. Normálisnak tartják a pozitív nemzettudatot. Igaz, vannak országok, ahol még nálunk is rosszabb a helyzet. Németországban például az elmúlt években mertek csak újra tömegesen német zászlókat lengetni a válogatott meccsein. A kollektív bűntudat a német társadalomban minden bizonnyal még erősebben van jelen. 

Európában nincsenek háborúk, leginkább a sportesemények alatt adhatjuk át magunkat a lélekemelő hazaszeretetnek. Szerencsére ezzel nálunk már nincs gond, de milyen jó lenne, ha mindennapokban is megélhetnénk a magyarságunkat! Megélni a nemzetet. Görcsös érzések nélkül. Csak úgy. Természetesen. Felszabadító érzés lenne, ha ennek idehaza is meglenne a befogadó légköre, kultúrája. 

Szép gesztus a kormány részéről, hogy június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánították, de attól tartok, hogy ez a valós változás szempontjából édeskevés. Ettől sajnos a magyarság még nem fogja maga mögött hagyni a kollektív áldozati tudatát. Hatásosabb eszközök kellenek! Ne csak még egy unalmas nemzeti emléknapot adjunk a fiataloknak, hanem izgalmas történelmi filmeket és regényeket, akár még videojátékokat is! Egyszer próbáljunk már meg az ő nyelvükön szólni hozzájuk, könyörgöm.

A jövő Magyarországát a fiatalok építik, leginkább náluk kellene változást elérni, de pusztán nemzeti emléknapokkal nem fog összejönni.

Tegyük menővé a nemzeti színeket a jövő generációi számára, hogy bármerre is járjanak a világban, legyenek épp keleten vagy nyugaton, országhatáron innen és túl, Erdélyben vagy Felvidéken, ne féljenek megélni a nemzetet. Legyenek bátrak, büszkék: magyarok. 

Szakirodalom: 

Bar-Tal, D., Chernyak-Hai, L., Schori, N., & Gundar, A. (2009). A sense of self-perceived collective victimhood in intractable conflicts. International Review of the Red Cross, 91(874), 229-258.

László, J., & Fülöp, É. (2011). Nemzeti identitás és kollektív áldozati szerep. Pszichológia, 31(3), 295-315.

Doosje, B., Branscombe, N. R., Spears, R., & Manstead, A. S. (1998). Guilty by association: When one’s group has a negative history. Journal of Personality and Social Psychology, 75(4), 872.