A létige ragozása: az aradi vértanúkról

Október hatodika, a honvéd tábornokok helytállásának utolsó, aradi stációja felteszi a „ki a magyar?” kérdését.

A tizenhárom vértanúból ugyanis mindössze öt született magyar. Dessewffy Arisztid, Nagysándor József, Vécsey Károly, Schweidel József és Török Ignác. A piros-fehér-zöld „gén-képlet” tehát zavarba ejtő.

Leiningen-Westerburg Károly, Láhner György, Aulich Lajos németek, utóbbi mellett tolmács szolgál. Knézich Károly – akárcsak Jellasics – horvát. Kiss Ernő és Lázár Vilmos örmények. Damjanich szerb, míg Poeltenberg Ernő osztrák. Mindkettő Habsburg-hű bajtársai ellen harcol.

Ha a nyelv felől közelítünk a kérdéshez, hasonlóképpen nem jutunk megnyugtató eredményre. Történelmünk során a nyelv erős várunk, néha utolsó bástyánk volt, azaz identitásunknak meghatározó, ám nem perdöntő eleme. Árpád magyarjai, a fejedelmi törzs tagjai – elgondolkodtató érvek szólnak mellette – valószínűleg ótörökül beszéltek. A horvát-dalmát eredetű Zrínyi Miklós magyarul verselt. A Legnagyobb Magyar németül írta naplóját. Gyökereit tekintve német Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Márai Sándor. Mindhárman a magyar nyelv mesterei. A nyelv ebben az esetben, lévén írók, önazonosságuk alfája és ómegája.  

Az aradi tizenháromból – a született magyar – Vécsey Károly gróf azt mondja: sajnos a magyar nyelvet nem bírta tökéletesen. Hasonlóképpen nyilatkozik Aulich Lajos és Leiningen-Westerburg Károly. Vallomásuk, bár első hallásra paradoxnak hat, valójában a nemzettel való teljes azonosulás igényéből fakad. Vécsey mondata az őt halára ítélő hadbíróság előtt hangzott el. Olyasmivel „vádolta magát”, ami vörös posztó lehetett a hadbírók szemében. A kijelentés a lélek tudatalatti, észérvekkel nem törődő mélyéből ered, ahonnan létünk érzelmi evidenciái, amelyeknek nincs szükségük logikai indokokra. Vécsey tábornok vallomása azt jelzi, bántja a dolog, mert minden szavával, minden szóvégi raggal, egész valójával kifogástalanul magyar akart lenni. A „sajnos a magyar nyelvet nem bírtam tökéletesen” katonásan visszafogott, egyszersmind megrendítő hitvallás az identitásról. Nem mintha neki, vagy az aradiak bármelyikének szüksége lett volna rá. Helytálltak a nyelvtani szabályok ismerete nélkül is. Mert tudták miként kell ragozni a létigét, létük „hamleti szélinél”.  

Nézzük ezek után a nemzeti tradíciót. A mítosz, a magyar jelképrendszer, valamint a történelmi hagyomány területeit. Magyar az, állítják többen, aki magyar jelképrendszerben gondolkodik. 1848-ra ez fokozottan érvényes, azzal a megszorítással, hogy nemzeti szimbolikánk meghatározó része – a magyar trikolór, a kokárda, a „Talpra magyar”, a 48-as nóták, a sajtószabadság, a 12 pont, a huszár-mítosz új fejezete – ekkor születik. Továbbá a leglényegesebb, maga a szabadság: a magyar és világszabadság ideája. 

Nemcsak az irodalomban – különösen Petőfi költészetében – válik eggyé függetlenség és világforradalom. Aulich hadügyminiszterként jegyzett parancsában a következőt olvashatjuk: nem a nemzet „hanem a közszabadság harcza [ez] az absolotismus ellen. Győzelmeink elődiadalai a világszabadságnak.” A parancsot minden hadtestparancsnok kézhez kapja. „Világos” számukra minden szava, olyannyira, hogyha kell, képesek meghalni érte. A világszabadság és magyar szabadság eszméje az az asszimiláló erő, ami 1848-ban sorsközösség vállalására készteti a különböző nemzetiségű katonákat.

A magyarok a kontinensen ismét a legmagasabbra emelik a szabadság zászlaját. Különleges, patetikus pillanatok ezek, noha nem páratlanok történelmünkben. A török időkben a végváriak a kereszténység védőpajzsaként úgy érezték, hazájuk mellett Európa szabadságát is védik. Ha pedig Aulich hadparancsában az abszolutizmus szót kicserélhetjük a diktatúra kifejezéssel, azután fellapozzuk Camus írását a magyarok véréről, mindjárt az '56-os barikádok valamelyikén vagyunk. 

A lényeg ellenben változatlan. A 950-es évekből származik az a nyugati beszámoló, amely egy Itáliában kalandozó, szorult helyzetbe került magyar seregről tudósít. Háromszoros túlerővel állnak szemben, de nem futnak meg. Vezéreik buzdító beszédet mondanak a csata előtt a szabadságról és helytállásról. Szónoklatuk elhangozhatott volna Rákóczi kurucai között, a 48-as honvédek táborában ugyanúgy, miként a Corvin közben. Íme: Igába hajtani nyakunkat annyi, mint meghalni; miért féljünk a fegyverek közé rohanni, és halált szegezni szembe a halállal? Férfias harcban elbukni: nem halál, hanem élet. Ezt a hírnevet és örökséget hagyjuk örököseinkre, úgy ahogy azt mi kaptuk atyáinktól. 

Tudom, ezeknek a mondatoknak más a helyi értéke a szakrális pogány hitvilágban, megint más századok múltán. De hallgassuk csak meg, miként búcsúzik Kiss Ernő tábornok Aradon: „Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük, a hazáé az életük.” A másik örmény-magyar, Lázár Vilmos utolsó szavai a következők: „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek”. Aztán a német-magyar Aulich: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot”. Vécsey Károly: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt”. Végül Batthyány Alajos, aki elvágta nyakán az ereket – hogy ne tudják felakasztani –, majd a vérveszteség miatt térdelve fogadta a sortüzet: Éljen a haza! – kiáltotta. – Rajta vadászok! 

Ezt a hírnevet és örökséget hagyták utódaikra a '48-asok.

A reformkorban a szabadság és haza kérdése szakrálissá válik. Vallásos, ha úgy tetszik szent áhítattal közelednek a nemzet, a nyelv, a „magyarok” istene, mi több, az elérendő demokrácia, a kivívandó Respublika, illetve a nép felemelésének ügye felé. Hit és akarat, remény és kétség, tudás és elszántság együtt jellemzi a kort. Fölösleges idéznem Széchenyi, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi idevágó sorait. Azt ellenben nehéz megmondani, hogy ebből, illetőleg az aradiak utolsó szavaiból a legfontosabb üzenetek eljutnak, posztmodern időnkben eljuthatnak-e hozzánk? Vagy valamiféle lelki sivatagból bámuljuk őket, mint a távoli, fenséges Himaláját, a csúcsok meghódítására képtelen síkvidéki népségként. 

Az aradi vértanúk heroizmusa mára szinte irreálisnak tűnik. Leiningen-Westerburg jó eséllyel elmenekülhetne, ehelyett négy tölgyfa között kijelöli saját sírhelyét rokonai kertjében. Az oroszok többször tálcán kínálják fel a fogoly tábornokoknak a szökés lehetőségét. Mindhiába. Pedig tudják mi vár rájuk. Dessewffy Arisztid utolsó megszólalása összegzi a miért lényegét: „Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata”. 

Holott lett volna más út. Sokan emigrálnak, mások tovább harcolnak. Világos után Gál Sándor ezredes csapataival beveszi magát a Szatmár vidéki mocsarakba. 1850 tavaszáig partizánháborút vív. Klapka sem teszi le a fegyvert feltétel nélkül. Komárom átadását a szabad elvonuláshoz köti. Október 3-án a díszbe öltözött helyőrség előtt ellovagol, a Klapka induló hangjaira. Egy osztrák altábornagy – dicsérve a magyar honvédek helytállását – megkérdi: ki akar rangja megtartásával átlépni a császári seregbe? Senki sem mozdul. A csendet követően egy idős altiszt szólal meg: Tábornok úr! Az osztrákokhoz nem lépünk át, de ha a hazának ismét szüksége lesz ránk, mindnyájunkra számot tarthat ön! (A mondatvégi „ön”, keserű és fölényes gúnyt rejt: ön, azaz önök, a császáriak ellen.) 

A '48-as honvédek életrajza – legyenek főtisztek vagy közkatonák –, része a szakrális magyar történetnek. Az egyszerű nép haláluk pillanatában ráérzett erre a szentségre. Aradon a kivégzett tábornokok holttestét elrettentésül a bitófán hagyták. A dolog azonban fordítva sült el. A város összes templomának harangja megszólalt, a környékbeli falvak népe pedig zarándoklatban megindult a halott hazafiakhoz. A fáma szerint ezrek imádkoztak hangosan a holttestek előtt.

Nem lenne illendő hát, ha nem emelkedett hangon búcsúznánk a magyar mártíroktól. Mindnyájuktól, akik elmondhatták: ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája. 

A „ki a magyar?” kérdésére tehát szabatos választ kaptunk. Az aradi vértanúk a sorsukkal feleltek: magyar az, aki vállalja – de nem csak addig, ameddig megéri.