A létige ragozása: az aradi vértanúkról

2017. október 06. 15:16

A „ki a magyar?” kérdésére szabatos választ kaptunk. A különböző nemzetiségű aradi vértanúk a sorsukkal feleltek: magyar az, aki vállalja – de nem csak addig, ameddig megéri.

2017. október 06. 15:16
Mórocz Zsolt
Mandiner

Október hatodika, a honvéd tábornokok helytállásának utolsó, aradi stációja felteszi a „ki a magyar?” kérdését.

A tizenhárom vértanúból ugyanis mindössze öt született magyar. Dessewffy Arisztid, Nagysándor József, Vécsey Károly, Schweidel József és Török Ignác. A piros-fehér-zöld „gén-képlet” tehát zavarba ejtő.

Leiningen-Westerburg Károly, Láhner György, Aulich Lajos németek, utóbbi mellett tolmács szolgál. Knézich Károly – akárcsak Jellasics – horvát. Kiss Ernő és Lázár Vilmos örmények. Damjanich szerb, míg Poeltenberg Ernő osztrák. Mindkettő Habsburg-hű bajtársai ellen harcol.

A gének sok mindenre választ adnak, de a mi a magyar, ki a magyar dilemmáját nem oldják meg. 

Ha a nyelv felől közelítünk a kérdéshez, hasonlóképpen nem jutunk megnyugtató eredményre. Történelmünk során a nyelv erős várunk, néha utolsó bástyánk volt, azaz identitásunknak meghatározó, ám nem perdöntő eleme. Árpád magyarjai, a fejedelmi törzs tagjai – elgondolkodtató érvek szólnak mellette – valószínűleg ótörökül beszéltek. A horvát-dalmát eredetű Zrínyi Miklós magyarul verselt. A Legnagyobb Magyar németül írta naplóját. Gyökereit tekintve német Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Márai Sándor. Mindhárman a magyar nyelv mesterei. A nyelv ebben az esetben, lévén írók, önazonosságuk alfája és ómegája.  

Az aradi tizenháromból – a született magyar – Vécsey Károly gróf azt mondja: sajnos a magyar nyelvet nem bírta tökéletesen. Hasonlóképpen nyilatkozik Aulich Lajos és Leiningen-Westerburg Károly. Vallomásuk, bár első hallásra paradoxnak hat, valójában a nemzettel való teljes azonosulás igényéből fakad. Vécsey mondata az őt halára ítélő hadbíróság előtt hangzott el. Olyasmivel „vádolta magát”, ami vörös posztó lehetett a hadbírók szemében. A kijelentés a lélek tudatalatti, észérvekkel nem törődő mélyéből ered, ahonnan létünk érzelmi evidenciái, amelyeknek nincs szükségük logikai indokokra. Vécsey tábornok vallomása azt jelzi, bántja a dolog, mert minden szavával, minden szóvégi raggal, egész valójával kifogástalanul magyar akart lenni. A „sajnos a magyar nyelvet nem bírtam tökéletesen” katonásan visszafogott, egyszersmind megrendítő hitvallás az identitásról. Nem mintha neki, vagy az aradiak bármelyikének szüksége lett volna rá. Helytálltak a nyelvtani szabályok ismerete nélkül is. Mert tudták miként kell ragozni a létigét, létük „hamleti szélinél”.  

Nézzük ezek után a nemzeti tradíciót. A mítosz, a magyar jelképrendszer, valamint a történelmi hagyomány területeit. Magyar az, állítják többen, aki magyar jelképrendszerben gondolkodik. 1848-ra ez fokozottan érvényes, azzal a megszorítással, hogy nemzeti szimbolikánk meghatározó része – a magyar trikolór, a kokárda, a „Talpra magyar”, a 48-as nóták, a sajtószabadság, a 12 pont, a huszár-mítosz új fejezete – ekkor születik. Továbbá a leglényegesebb, maga a szabadság: a magyar és világszabadság ideája. 

Nemcsak az irodalomban – különösen Petőfi költészetében – válik eggyé függetlenség és világforradalom. Aulich hadügyminiszterként jegyzett parancsában a következőt olvashatjuk: nem a nemzet „hanem a közszabadság harcza [ez] az absolotismus ellen. Győzelmeink elődiadalai a világszabadságnak.” A parancsot minden hadtestparancsnok kézhez kapja. „Világos” számukra minden szava, olyannyira, hogyha kell, képesek meghalni érte. A világszabadság és magyar szabadság eszméje az az asszimiláló erő, ami 1848-ban sorsközösség vállalására készteti a különböző nemzetiségű katonákat.

A magyarok a kontinensen ismét a legmagasabbra emelik a szabadság zászlaját. Különleges, patetikus pillanatok ezek, noha nem páratlanok történelmünkben. A török időkben a végváriak a kereszténység védőpajzsaként úgy érezték, hazájuk mellett Európa szabadságát is védik. Ha pedig Aulich hadparancsában az abszolutizmus szót kicserélhetjük a diktatúra kifejezéssel, azután fellapozzuk Camus írását a magyarok véréről, mindjárt az '56-os barikádok valamelyikén vagyunk. 

A magyar szabadságszeretet a pogány időkből, a pusztákról ered, noha nem egészen úgy, ahogy azt a romantika idején hitték.

A lényeg ellenben változatlan. A 950-es évekből származik az a nyugati beszámoló, amely egy Itáliában kalandozó, szorult helyzetbe került magyar seregről tudósít. Háromszoros túlerővel állnak szemben, de nem futnak meg. Vezéreik buzdító beszédet mondanak a csata előtt a szabadságról és helytállásról. Szónoklatuk elhangozhatott volna Rákóczi kurucai között, a 48-as honvédek táborában ugyanúgy, miként a Corvin közben. Íme: Igába hajtani nyakunkat annyi, mint meghalni; miért féljünk a fegyverek közé rohanni, és halált szegezni szembe a halállal? Férfias harcban elbukni: nem halál, hanem élet. Ezt a hírnevet és örökséget hagyjuk örököseinkre, úgy ahogy azt mi kaptuk atyáinktól. 

Tudom, ezeknek a mondatoknak más a helyi értéke a szakrális pogány hitvilágban, megint más századok múltán. De hallgassuk csak meg, miként búcsúzik Kiss Ernő tábornok Aradon: „Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük, a hazáé az életük.” A másik örmény-magyar, Lázár Vilmos utolsó szavai a következők: „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek”. Aztán a német-magyar Aulich: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot”. Vécsey Károly: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt”. Végül Batthyány Alajos, aki elvágta nyakán az ereket – hogy ne tudják felakasztani –, majd a vérveszteség miatt térdelve fogadta a sortüzet: Éljen a haza! – kiáltotta. – Rajta vadászok! 

Ezt a hírnevet és örökséget hagyták utódaikra a '48-asok.

Ezt a férfias helytállást, ezeket a gránitmondatokat, amelyek sohasem válnak a nemzeti depresszió szállóigéivé. 

A reformkorban a szabadság és haza kérdése szakrálissá válik. Vallásos, ha úgy tetszik szent áhítattal közelednek a nemzet, a nyelv, a „magyarok” istene, mi több, az elérendő demokrácia, a kivívandó Respublika, illetve a nép felemelésének ügye felé. Hit és akarat, remény és kétség, tudás és elszántság együtt jellemzi a kort. Fölösleges idéznem Széchenyi, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi idevágó sorait. Azt ellenben nehéz megmondani, hogy ebből, illetőleg az aradiak utolsó szavaiból a legfontosabb üzenetek eljutnak, posztmodern időnkben eljuthatnak-e hozzánk? Vagy valamiféle lelki sivatagból bámuljuk őket, mint a távoli, fenséges Himaláját, a csúcsok meghódítására képtelen síkvidéki népségként. 

Az aradi vértanúk heroizmusa mára szinte irreálisnak tűnik. Leiningen-Westerburg jó eséllyel elmenekülhetne, ehelyett négy tölgyfa között kijelöli saját sírhelyét rokonai kertjében. Az oroszok többször tálcán kínálják fel a fogoly tábornokoknak a szökés lehetőségét. Mindhiába. Pedig tudják mi vár rájuk. Dessewffy Arisztid utolsó megszólalása összegzi a miért lényegét: „Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata”. 

Holott lett volna más út. Sokan emigrálnak, mások tovább harcolnak. Világos után Gál Sándor ezredes csapataival beveszi magát a Szatmár vidéki mocsarakba. 1850 tavaszáig partizánháborút vív. Klapka sem teszi le a fegyvert feltétel nélkül. Komárom átadását a szabad elvonuláshoz köti. Október 3-án a díszbe öltözött helyőrség előtt ellovagol, a Klapka induló hangjaira. Egy osztrák altábornagy – dicsérve a magyar honvédek helytállását – megkérdi: ki akar rangja megtartásával átlépni a császári seregbe? Senki sem mozdul. A csendet követően egy idős altiszt szólal meg: Tábornok úr! Az osztrákokhoz nem lépünk át, de ha a hazának ismét szüksége lesz ránk, mindnyájunkra számot tarthat ön! (A mondatvégi „ön”, keserű és fölényes gúnyt rejt: ön, azaz önök, a császáriak ellen.) 

A '48-as honvédek életrajza – legyenek főtisztek vagy közkatonák –, része a szakrális magyar történetnek. Az egyszerű nép haláluk pillanatában ráérzett erre a szentségre. Aradon a kivégzett tábornokok holttestét elrettentésül a bitófán hagyták. A dolog azonban fordítva sült el. A város összes templomának harangja megszólalt, a környékbeli falvak népe pedig zarándoklatban megindult a halott hazafiakhoz. A fáma szerint ezrek imádkoztak hangosan a holttestek előtt.

Nem lenne illendő hát, ha nem emelkedett hangon búcsúznánk a magyar mártíroktól. Mindnyájuktól, akik elmondhatták: ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája. 

A „ki a magyar?” kérdésére tehát szabatos választ kaptunk. Az aradi vértanúk a sorsukkal feleltek: magyar az, aki vállalja – de nem csak addig, ameddig megéri.

Összesen 123 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Senye Péter
2017. október 09. 09:58
Egy nemzet részévé válni nemzedékeken keresztül tarthat. Az aradi vértanúk és bajtársaik Magyarországért, katonai esküjükhöz híven harcoltak, holtukban mindenesetre magyarrá váltak.
zőldsas
2017. október 07. 15:16
Na végre ezt is megértük lássátok, hogy lesznek az Aradi kivégzetttekből egyesek szerint gaz árulók. Az ATV október hatodikai műsorában nem volt senki aki a nemzetáruló III/III as havas henriket jól pofán vágta volna. Igaz csak egy ember feszengett ettől a gazember által felvázolt aljasságok hallatán annak is begipszelt volt a keze. Mert egy lotyótól és a másik ávóstól nem volt elvárható. Így nekem nem maradt más mint a Magyarok Istenét kérni, hogy továbbra is áldja meg Őket és a többi ártatlanul kivégzett magát magyarnak valló és magyarként meghalt mártírt.
enes
2017. október 07. 14:36
Saját fülem: a párizsi kiküldött gyermke olis-nak olvassa ki..... Mondják: vekszi-t is olvasnak ki
neozsivany
2017. október 07. 11:33
Szép ez, csak mítosszal felel a mítoszra, ami nem túl szerencsés. Pl a vértanúk itt idézett "utolsó mondatai" egytől egyig a romantikus történetemlékezet termékei. Schweidel nem volt magyar, zombori német polgárcsalád nemességet szerzett gyermeke volt. Már maga a ki a magyar felvetés sem szerencsés ebben az esetben. Sokkal fontosabb volna azt megkérdezni, hogy ki volt a magyar. Azt szokták ugyanis elfelejteni, hogy a 19. században a magyar nacionalizmus még nem volt teljes egészében etnicista, hanem érvkészletében sajátosan keveredtek a kultúrnemzeti, illetve a territoriális nemzeti fogalmak alkotóelemei. Ez volt a Kossuth által is propagált politikai nemzet éthosza, melynek egyik alapját a 18. század végéig a hazai nemzetiségekben létező hungarus tudat című jelenség szolgáltatta. Ha ennek fényében vizsgáljuk a tizenhármakat, akkor máris nagyon más következtetésekre juthatunk. Pl a 13-ból kettő kivételével valamennyi a Szent Korona Országainak valamelyikében látta meg a napvilágot. A hazai németek a honvédsereg tisztikarában a második legnépesebb nemzetiség voltak a magyart követően, nem csoda hát, hogy a vértanúk között is ők képviselik a második - a négy magyar: Dessewffy, Török, Nagysándor és gróf Vécsey után - legjelentősebb tömböt Schweidel, Lahner és Aulich személyeiben. A tisztikar számarányait tekintve harmadik legnépesebb társaságát a délszlávok alkották, így egyáltalán nem meglepő, hogy a tizenháromba is jutott belőlük kettő a szerb Damjanich és a horvát Knezic. Kiss és Lázár örménységét nagyon szereti mindenki kihangsúlyozni, ám az örmények a korszakban nem alkottak politikai tömböt, nem voltak nemzeti követeléseik, valójában egy minden szempontból elmagyarosodó társaságról beszélhetünk. Ezt támasztja alá az is, hogy sem Kisstől, sem Lázártól nem maradt fenn semmi olyan dokumentum vagy magánlevél, melyben örmény identitásukra hivatkoztak volna, ellenben Lázár kimondottan magyar önazonosságról árulkodó, hazafias hangulatú írásait ismerjük. Magyarán a 13-ból maradt kettő darab "veszedelmes, internacionalista világforradalmárunk", lovag Poeltenberg Ernő és gróf Leiningen-Westerburg Károly személyében. Leiningen Magyarországra házasodott és 1848-ban a felesége révén magyar földbirtokos volt, de való igaz, hogy lelkületében német nacionalista volt, aki a német egységmozgalom egyik fontos szövetségesét látta Magyarországban. Szerencsétlen Poeltenberg meg csak rosszkor volt rossz helyen. Ennek a bécsi születésű, újnemesi famíliából származó, dinasztikus érzelmű osztrák katonatisztnek a tragédiája az volt, hogy egy huszárszázad kapitánya volt 1848 tavaszán. Amikor elkezdett érni a balhé, több beadványban is kérelmezte áthelyezését Itáliába, ahol már tiszta volt a helyzet, voltak császáriak meg velük szemben az ellenség, akit ütni kell. A kérvényei ellenére azt a parancsot kapta, hogy vezesse a századát Magyarországra és esküdjön fel a magyar alkotmányra. A parancsot végrehajtotta, majd ezen esküje mellett, becsületes emberként - ha úgy tetszik, jobb meggyőződése ellenére - kitartott a végsőkig.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!