Október hatodika, a honvéd tábornokok helytállásának utolsó, aradi stációja felteszi a „ki a magyar?” kérdését.
A tizenhárom vértanúból ugyanis mindössze öt született magyar. Dessewffy Arisztid, Nagysándor József, Vécsey Károly, Schweidel József és Török Ignác. A piros-fehér-zöld „gén-képlet” tehát zavarba ejtő.
Leiningen-Westerburg Károly, Láhner György, Aulich Lajos németek, utóbbi mellett tolmács szolgál. Knézich Károly – akárcsak Jellasics – horvát. Kiss Ernő és Lázár Vilmos örmények. Damjanich szerb, míg Poeltenberg Ernő osztrák. Mindkettő Habsburg-hű bajtársai ellen harcol.
A gének sok mindenre választ adnak, de a mi a magyar, ki a magyar dilemmáját nem oldják meg.
Ha a nyelv felől közelítünk a kérdéshez, hasonlóképpen nem jutunk megnyugtató eredményre. Történelmünk során a nyelv erős várunk, néha utolsó bástyánk volt, azaz identitásunknak meghatározó, ám nem perdöntő eleme. Árpád magyarjai, a fejedelmi törzs tagjai – elgondolkodtató érvek szólnak mellette – valószínűleg ótörökül beszéltek. A horvát-dalmát eredetű Zrínyi Miklós magyarul verselt. A Legnagyobb Magyar németül írta naplóját. Gyökereit tekintve német Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Márai Sándor. Mindhárman a magyar nyelv mesterei. A nyelv ebben az esetben, lévén írók, önazonosságuk alfája és ómegája.
Az aradi tizenháromból – a született magyar – Vécsey Károly gróf azt mondja: sajnos a magyar nyelvet nem bírta tökéletesen. Hasonlóképpen nyilatkozik Aulich Lajos és Leiningen-Westerburg Károly. Vallomásuk, bár első hallásra paradoxnak hat, valójában a nemzettel való teljes azonosulás igényéből fakad. Vécsey mondata az őt halára ítélő hadbíróság előtt hangzott el. Olyasmivel „vádolta magát”, ami vörös posztó lehetett a hadbírók szemében. A kijelentés a lélek tudatalatti, észérvekkel nem törődő mélyéből ered, ahonnan létünk érzelmi evidenciái, amelyeknek nincs szükségük logikai indokokra. Vécsey tábornok vallomása azt jelzi, bántja a dolog, mert minden szavával, minden szóvégi raggal, egész valójával kifogástalanul magyar akart lenni. A „sajnos a magyar nyelvet nem bírtam tökéletesen” katonásan visszafogott, egyszersmind megrendítő hitvallás az identitásról. Nem mintha neki, vagy az aradiak bármelyikének szüksége lett volna rá. Helytálltak a nyelvtani szabályok ismerete nélkül is. Mert tudták miként kell ragozni a létigét, létük „hamleti szélinél”.