Eső után

„Harminc éve, amikor elkezdtem dolgozni tanárként, már sok évtizedes közhely volt a »nemzet napszámosainak« tekinteni a pedagógusokat, és az anyagi megbecsülés azóta is várat magára. De valószínűleg sokkal többet nyom a latban az erkölcsi-eszmei semmibevétel. Egyetlen rövid időszak volt, épp a nyolcvanas évek második felében, amikor az ilyesmire nyitott tanárok részt vehettek az oktatás jövőjének meghatározásában, az akkoriban igen komolyan vett »alulról építkező« döntéshozatal során szerepet kaphattak a Nemzeti Alaptanterv előkészítésében. Aztán amikor az első NAT áldozatul esett a szabad parlament pártharcainak, vele bukott a pedagógusok szakmai önrendelkezése is.

Ettől kezdve a fejük felett zajlott minden. A liberális oktatásügy – meglehet: naiv, túlzott elvárásokat támasztó – »minden hatalmat az iskoláknak!« koncepciójáról ugyanúgy nem kérdezték őket, mint amikor Hoffmann Rózsa eldöntötte, hogy egy tollvonással visszahozza a hetvenes éveket. És ez a degradáló hatalmi hozzáállás abszurd módon az egész társadalmat megfertőzte. Mintha nem is a gyermekeink jövője dőlne el az iskolák falai között, olyan vállvonogatva veszik tudomásul a polgárok, hogy az adójukból – meg az Unió pénzéből – miféle használhatatlan, semmire sem jó iskolarendszert működtet az állam.

Tudom, persze, unja már mindenki a PISA-tesztet meg az európai rangsorokat, de azért csak úgy van az, hogy amikor csökkentik a tankötelezettség korhatárát, szűkítik az egyetemi férőhelyek számát, a kontraproduktív tanügyigazgatási vízfejre költik az uniós forrásokat, az állami pénzt pedig az egyháznak adják, hogy nevelje ő a jövő nemzedékét, ahogy tudja, akkor konkrétan a mi gyerekeinket, unokáinkat fosztják meg egy jobb élet esélyétől.”