Ugyanakkor ez egy egészen másfajta mű, mint megidézett őseredetije. Míg a klasszikus Alient a bizonytalansággal és borzongással elért nyomasztó légkör tette hatásos horrorfilmmé, addig a Covenant a félelmet egyenesen az arcunkba tolja.
„Ami a legfontosabb talán a Covenant kapcsán, hogy a sztori több ponton is igyekszik megidézni a klasszikus A nyolcadik utas: a Halált zenékkel, hangokkal, utalásokkal, cselekményrészekkel és fel-fel bukkanó elemekkel már a főcímtől kezdve. Mintha Ridley Scott megpróbált volna hatni ezzel a rajongókra (akárcsak Az ébredő erő esetében Abramsék), közben pedig valamelyest tovább is görgetni és megmagyarázni az egész franchise ívét. Ennek sikeréről persze lehetne vitázni, kinek-kinek vérmérsékletétől és a klasszikusok iránti hozzáállásától függően... Elég például megemlíteni, hogy a film felrajzolja a xenomorf evolúciós vonalát, ezzel egész pontosan három szakaszra bontva azt a Prometheus, a Covernant és az 1979-es első rész szörnyei között.
Ugyanakkor ez egy egészen másfajta mű, mint megidézett őseredetije. Míg a klasszikus Alient a bizonytalansággal és borzongással elért nyomasztó légkör tette hatásos horrorfilmmé, addig a Covenant a félelmet egyenesen az arcunkba tolja, és brutalitással tálalja, amely az elődeihez képest elég nagy változás. Homogén alkotást kaptunk, ami végig lebilincselő élményt nyújt, nyomasztó légköre pedig a moziteremből kijőve is velünk marad. Aki nem akad fent azon, hogy Ridley Scott és csapata hogyan nyúl a kultikus szörny mítoszához, és szereti a véres, feszült, sokszor zsigerekig hatoló horrorfilmeket, azok bátran tegyenek egy próbát ezzel a mozival. Nem lesz belőle kultuszmű, de a korábbi évek hasonló filmjeit elnézve, nem is baj, ha megmarad a nyomasztó ijesztegetésnél.”
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
A civil szervezet úgy véli nem igaz, hogy az EU tagállami hatásköröket kíván elvonni Magyarországtól, és ezzel korlátozni kívánja a kormány mozgásterét.
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
