A mélypont

„Létezik egy felfogás a helyes újságírói magatartásról, erkölcsről, amit minden, hivatását komolyan vevő kolléga igyekszik maga számára kötelezővé tenni. Eszerint a média munkatársának kutya kötelessége ellenőrizni a hatalmat, őrködni fölötte a túlkapások ellen, nem engedni, hogy bárki a közösség érdekei elé helyezze önös érdekeit. Fontos azonban, hogy eközben az újságírónak is be kell tartania minden törvényt, a társadalmi együttélés valamennyi szabályát, különben nem a közösség boldogulását, hanem az anarchiát és a káoszt szolgálja – legjobb szándéka ellenére.

Akik tehát leszűkítik a hatalmat a kormányon lévőkre, figyelmen kívül hagyva, hogy az ellenzék éppen kormányra törekszik, tehát hajlamos a túlkapásokra, a saját érdekeinek mindenek fölé helyezésére, és ezért őket nem ellenőrzik ugyanazzal a lelkesedéssel, netán újságírás helyett politizálásba kezdenek és tevékenyen részt vesznek a hatalmi struktúra átrendezésében, semmivel nem különbek azoknál, akiket lelakájmédiáznak. Vagy általánosan elfogadott a politikus orra alá a leglehetetlenebb helyzetekben mikrofont dugó gerillamódszer, vagy az ellenzéki újságíró is vegye tudomásul, hol a határ.

Milyen érdekes, hogy miközben a közélet szinte valamennyi szereplője a másikat vádolja a közbeszéd színvonalának a béka hátsórésze alá kerüléséért, mindenki békességet, nyugalmat, szép szavakat, összefogást, nagy, össznépi nekibuzdulásokat vizionál. De ahhoz, hogy a köztársasági elnök intelmei valósággá váljanak, mindenkinek visszább kell fognia magát.

Ahhoz, hogy elmozduljunk a mélypontról, a politikusoknak tudomásul kell venniük, hogy munkájuk szerves része a nyilvánosság tájékoztatása. Sokszor olyasmiről is, amiről nagyon nem akarják kibontani az igazság minden részletét. A kollégáknak pedig azt kell tudomásul venniük, hogy agresszivitással, tahó viselkedéssel nem mennek semmire. Sokkal többet ér egy kis leleményesség, állhatatosság, nem szólva némi szakmai alázatról.”