Adott egy érdekes és aktuális témákat feszegető regény, amely szerintem a tavalyi év egyik legfontosabb spekulatív fikciós könyve volt
„Mae Holland karakterét kivégezték, és erről nem Emma Watson tehet. A filmben Mae változásából, és abból, ahogy a Kör beszippantja, csak villanásokat kapunk, a gond az, hogy ezekből nem igazán áll össze a Kör működése, főleg nem az a fajta mentalitás, ahol megsértődik a kolléga, ha nem mész el az általa meghirdetett eseményre, amikor pedig a profilod alapján annak téged is érdekelnie kellene, ahol cégen belüli posztolás és aktivitás alapú népszerűséget mérnek, aminek fenntartásáért komoly lájkoló/megosztó tevékenységet, és eseményeken való részvételt kell napi szinten felmutatni. A film már Mae első hetének bemutatásakor elbukik, képtelen árnyaltan átadni, hogy hogy miként működik az ügyfélkapcsolati osztály, és hogyan pörög bele a munkába Mae-t, miközben ráömlik a megannyi program, meghívás, a közösségi jelenlét folyamatos nyomása. A film mindössze csak jelzi, hogy Mae nagyon dolgozik, vagy szórakozik, vagy közösségi életet él a cégen belül, de így meg pont elveszik a lényeg.
John Boyega szerintem életében nem keresett még ilyen könnyen pénzt. Három rövid jelenet és pár vágókép, amelyben a tömegben ült vagy telefont nyomkodott. Mintha ott se lett volna.
Ellenben a prezentációs jelenetek, amikor a vállalat feje, Amon Bailey az újabb tervekről beszél a Kör alkalmazottainak, mint egyfajta közeljövőbeli Steve Jobs, Hanks rutinjának hála kifejezetten jól működnek, és hatásosak is. Ezek valóban a film csúcspontjai.
Csak ez így önmagában kevés, amikor például Mae mentora, egykori iskolatársa Annie, a film utolsó harmadára minden előzmény nélkül korábbi személyisége neurotikus ellentettjére változik bármi magyarázat, átmenet nélkül, ahogy pedig, ahogy a két cégvezető, Bailey (Tom Hanks) és Stenton (Patton Oswalt) a film vége felé egyetlen pillanat alatt változik csúnyán néző, gonosz cégvezető karikatúrává, számomra a nézők hülyének nézése, és a regény teljes félreértelmezése.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Norbert Hofer tisztázta a helyzetet.
A vállalat megteszi a szükséges jogi lépéseket a névjegy bitorló ellen.
