Az ördögűző sorozata komolyan veszi a kereszténységet

„Nem titok, hogy a szórakoztatóipar gyakran gúnyolódik a kereszténységen. Mindez már régen közhely lett: a papságot úgy ábrázolják, mint kéjelgő hipokritákat, a hívőket mint reakciósok és gyűlölködők vagy épp prűd erkölcscsőszök. A katolikus egyház, mint intézmény, különösen is a gyalázat tárháza; rendszerint úgy mutatják be, mint sötét összeesküvések helyét, amely mindenáron fenn akarja tartani hatalmát és el akarja kerülni, hogy hitének tévedései ismertté váljanak. (…)

Az ördögűző című sorozat rendkívül hű marad az 1971-es bestsellerhez és az abból készült, 1973-as, klasszikussá vált mozifilmhez. Míg a történet más, annak főszereplői, akárcsak a könyvben és a filmben, két olyan, nehézségekkel küszködő pap, akik felveszik a harcot a megszálló démonnal a megszállott leány édesanyjának kérésére (utóbbit Geena Davis játsza). Marcus atya (Ben Daniels) egy tapasztalt, de sikertelen exorcista, akinek az utolsó esete tragikus véget ért: meghalt a fiú, aki a gondjaira volt bízva. A démon elleni küzdelemben társa, Tomas atya (Alfonso Herrera) egy egyre népszerűbb, hispán sztárpap, aki Chicago egy szegény plébániáján szolgál, s akit az a vágy vezérel, hogy az első mexikói pápa legyen belőle. A démon áldozata megint nő, de most egy fiatal felnőtt, Casey (Hannah Kasulka), nem pedig egy gyermek. És igen, az önpusztító egyházpolitika majdnem meggátolja (a néző szempontjából) a valóban szükséges exorcizmust.

Ugyanakkor vannak fontos különbségek is, és szerintem jelentősen hozzájárulnak a történet sikeréhez. Egy vatikáni hivatalnok pápai kiközösítésről értesíti Marcus atyát, de titokban támogatólag lép fel irányában, és egy apácakolostorba küldi, hogy megtapasztalja, miként győzedelmeskednek a démoni megszállottság felett a nővérek. Több módja is lehet a sötét oldal legyőzésének. Marcus és Tomas atya fegyverként kezelik a feszületüket, és szórják a szenteltvizet, miközben azt üvöltözik: »Krisztus parancsol néked!« Az apácakolostor főnöknője, Bernadette nővér (Deanna Dunagan) a visszafogottabb, nőiesebb megközelítés híve. Emlékeztetvén magát Isten Anyjának szerető szívére, sikeresen megszabadít a démontól egy megszállott férfit, azáltal, hogy odaadóan imádkozik és keblére öleli őt, s ezáltal saját testét is megsebesíti, amikor a démon erőszakos módon távozik. Marcus atyát mélyen megérinti, amit tapasztal, és később úgy látjuk őt viszont, mint aki halkan mormog az öntudatlan Casey felett, szelíden tartva őt saját karjában. 

A sorozatban azzal is szembesülhetünk, amint maga a démon, akinek a neve Üzletember, alattomosan munkálkodik.  Üzletembert úgy ábrázolják, mint egy mocskos és nagyon topis férfit (Robert Emmett Lunney), akit csak Casey láthat. A démon tele van elkínzott gyűlölettel: »Tudod, milyen az, amikor belülről ismered a Paradicsomot, de sosem érintheted meg?« – kérdezi Caseyt, amint a lány a démon erőszakos hatalmával küzd. Sőt mi több, világossá teszi Casey számára, hogy a megszállás fokozottan személyes ügy a démonnak. (…) 

Mint minden jó sorozat, Az ördögűző minden egyes része arra készteti a nézőt, hogy megint a képernyő elé üljön. A teljes gárda színészi játéka csodálatos. És míg valójában morális példázatot látunk, a sorozat nem prédikál és nem akar megtéríteni. Inkább a megrémült emberek hibás erőfeszítéseit mutatja be, akik, hitből és szeretetből fakadóan, elszánva küzdve  »nem annyira a vér és a test ellen, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.« (Ef,6,12)

Természetesen rengeteg tévéműsor ábrázolja a gonoszt létezőként. De ritkán láthatjuk a képernyőn ilyen pofátlan módon ábrázolva a vallásgyakorlást, mint ellenszer. Ha nem bánod, hogy égő lámpa mellett alszol, Az ördögűzőt érdemes megnézned.”