Trianoni súlyú bűn

„Hosszan lehetne elemezni, hogy az Unió működését illetően valóban jó volt-e a szövetség erőltetett bővítése (mi magyarok, akik tulajdonképpen a honfoglalás óta nyugatra tartunk, ennek persze csak örülhetünk); vagy, hogy nem volt-e az európai felzárkóztatás jobbító szándékával ellentétes módon olykor magára hagyva, némiképp megcsalatva, esetenként lekezelve az újonnan csatlakozó, kelet-európai tagországok köre (legyünk őszinték: olykor igen), de ezt most tegyük félre egy pillanatra. A római szerződés évfordulóján ugyanis túlzás nélkül állíthatom, hogy sorsfordító válaszúthoz érkeztünk. A mag-országok ugyanis arra készülnek, hogy - jogos érdeküket szem előtt tartva - az Uniót érő kihívásokra válaszul szorosabbra fűzzék az együttműködésüket, azokat pedig, akik illiberális lázálmukban inkább kivonulnának a közösből, szépen hátrahagyják. Az Orbánhoz hasonlók így kevesebb ellenőrző tekintetet, kevesebb számonkérést, több önállóságot kapnak az oligarchikus tesz-vesz városaikban. És persze kevesebb támogatást, lassabb fejlődést, alacsonyabb szociális juttatásokat mellé. De ez az illiberális szektavezéreket és apostolaikat már nem érdekli. Nekik csak felsőbbrendűség hatalma számít. Ekkora méretű magánosított közpénzkupacról lenézve az európaiság értékei is csak lomtalanításra váró szemétnek tűnnek a számukra. Ezért akarják a lemaradók közé sorolni Magyarországot és ezért nem akarnak szorosabb együttműködést, európai szintű szociális hálót, havermentes ügyészséget, konszenzusokra épülő gazdasági kooperációt. Történelmi, a trianoni döntés sokkjával felérő bűn, ha Magyarországot a felelős döntéshozói most nem Európa fősodrában akarják tartani, hanem hataloméhes szenvedélybetegségük miatt a perifériára akarják lökni.”