Pusztapokaliptikus kalandok a magyar képregénykiadás sivatagában

„A Világvégi mesék már a második papír alapú képregény, amely mögé beálltál. Az elsőt még íróként jegyezted (a Cafe Postnuclearról írtunk kritikát is), ezt viszont már kiadóként: mi vett rá arra, hogy ezúttal személyes anyagi kockázatot is vállalj a kiadáshoz?

Meg akartam mutatni, hogy nem sírni kell, hogy nincsenek jó magyar képregények, és nem várni kell, hogy legyen végre egy tökös kiadó, amelyik bevállal egy közel sem szépirodalmi igényű, de cool zsánerképregényt, hanem le kell ülni, és meg kell csinálni! De az is felidegesített, hogy alig akadt olyan magyar képregény, amely igazán érdekelt volna, és nagyon felhúztam magam a huhogókon is, akik mindig csak azzal jöttek, hogy „jó, jó, a Totalcar hátszelével könnyű 1400 példányban eladott képregényt csinálni”. Az már látszott, hogy a Postnuclear 2 leghamarabb csak 2017 végére készülhet el, viszont úgy gondoltam, hogy a Mad Max-filmek hazai rajongói biztosan örülnének 2016-ban is valami jó kis magyaros posztapokaliptikának. A Cafe Postnuclear születését kezdettől fogva végigkísértem, az első szinopszistól a pdf nyomdába adásán át a börzés árusításig ott voltam minden munkafázisnál. Nagyon birizgálta az agyamat, hogy a sok meeting és levelezgetés alatt megszerzett tudás alapján képes lennék-e egyedül levezényelni egy képregény kiadását. Őrült ötletnek tűnik még ma is, hogy csak úgy beleugrottam, de szerencsére a menyasszonyom és az édesapám is kezdettől fogva támogatta a Világvégi mesék tervét, és nagyon sokat segítettek a PR-ban, a logisztikában és egyáltalán, hogy ne önköltségen nyomtatott, 50 példányos képregényt árulhassak, hanem legyen egy Bt. is a képregény mögött.”