„Kádár megígérte ugyan, hogy március 15-e újra nemzeti ünnep lesz, de erre várni kellett tizenkét évet. 1969-ben érezte úgy a Politikai Bizottság, hogy ismét engedélyezheti e nap ünneplését a konszolidálódott helyzetnek köszönhetően, de ekkor még munkanap maradt. A gulyáskommunizmus első, kifejezetten rendszerellenes március 15-éje az 1971-es megmozdulás volt. Egy évvel később a Ferenciek terénél már gumibotot is használtak a rendőrök, és több száz fiatalt vettek őrizetbe. Később a hatalom sikerrel akadályozta meg a jelentősebb ellenzéki akciókat, amelyek a nyolcvanas évek elején kezdődtek újra. Március 15-e a szabadság és a nemzeti függetlenség mellett a Kádár-rendszerrel való szembenállás jelképévé is vált. 1987-ben már ellenzéki tüntetésnek elkönyvelt rendezvényt tartottak a fővárosban, ahol beszédeket is mondtak. 1988-ban tizenötezren vettek részt a március 15-i megemlékezéseken – a rendőrség akkor már nem oszlatta szét a tömeget.
A rendszerváltozás után ismét teljes fényében ragyogott nemzeti ünnepünk. Nem sokáig: 1991-ben Demszky Gábor főpolgármester köreiben kiötölték, hogy a főváros nem ünnepel közösen a kormánnyal. Az ő ünnepük ugyanis felvilágosult és liberális, nem holmi konzervatív vagy elavult nemzeti. Napjainkban is kormányzati, illetve ellenzéki ünneplést tartanak.
Ezért vélik sokan úgy a Duna partján, hogy istenigazából a külhoni magyarok tudják megünnepelni ezt a napot. Az ő érdek nélküli ragaszkodásuk e nap szentségéhez képes utat mutatni a politika sűrű erdejében.”