A szegénység nem jellemhiba

„Egy másik könyv (Abhijit Banerjee  és Esther Duflo: Poor Economics. Public Affairs, 2012) a szegénység csapdájának gazdasági logikájára fókuszál. A szegényeknek drágább vásárolni, mert nem tudnak nagy tételben, leárazva megvenni semmit. A szegények képtelenek felzárkózni, mert alig van befektetni való tőkéjük. Ugyanannál a profitrátánál a sokkal nagyobb kezdőtőke folyamatosan távolodáshoz vezet a kisebb kezdőtőkéhez képest.

A szegénység egészen prózai módokon is tovább öröklődik. Ismert, hogy az alultáplált gyerekeknek mint a szellemi, mind a fizikai fejlődése gyengébb lesz, mint a jól tápláltaké. Ennek eredményeképpen még felnőttkorban is kevésbé lesznek képesek szellemi, illetve fizikai munkára, és az életvitelükkel kapcsolatos döntéshozatalban is gyengébbek lesznek.

A jellemet elítélő, szegényekkel szemben moralizáló hozzáállás sokszor veti a kiskeresetűek szemére, hogy miért költenek olyan, kívülről luxusterméknek tűnő dolgokra, mint mondjuk a lapos képernyős televízió. Tekintsünk el attól a ténytől, hogy nem lapos képernyős televíziót már egy évtizede nem gyártanak. Maga a televízió lehet-e luxus egy család életében? Kétségtelenül az lenne, ha feltételezhetnénk, hogy annak árát megtakarítva, azt befektetve a család kitörhetne a szegénység csapdájából. Mi van akkor azonban – teszik fel a kérdést a szerzők –, ha mégis csak a szegények ítélik meg a saját helyzetüket reálisan? Ha elérhetetlen távolságban érzékelnék ezt a kitörést? Ezen esetben teljesen reális az élet apró kis örömeit az itt és mostban megtalálni – egy televízióban például, amely egy egyszeri befektetési után hosszú éveken át elveszi a figyelmünket sanyarú helyzetünkről.

Valamivel magasabb életszínvonalon, de hasonló a helyzet az apró és leromlott állapotú panellakások előtt parkoló viszonylag jó autókkal. Míg egy kis keresetű munkásember pár év megfeszített takarékosságából össze tud spórolni egy relatíve jó autót, főleg használtan, és ezzel valamifajta szimbolikus státuszra, önbecsülésre tehet szert a közösség kötelékében, addig egy valamire való lakásra egész életpályája során spórolhatna, akkor sem tudná azt megvásárolni. A szegények látszólag luxus jellegű vásárlásai tehát igen gyakran a saját helyzetük és életesélyeik reális felméréséről tanúskodnak – és a külső szemlélő tudatlanságáról.”