Füttyös Peti és a csicskák

„Megy a búslakodás és a szemforgatás amiatt, hogy az ellenzék legkisebb része fütyülőt ragadva biztosított háttérzajt a magyar miniszterelnök embert próbáló március 15-ei eszmefuttatásaihoz. Ez a gondolatmenet a kedvencem: »Fütyülnek. Még Petőfire is? Miért? Ki érti ezt?« Szó, ami szó, a költő, a forradalom és a szabadságharc többet érdemelne. Éppen úgy, ahogyan többet érdemelt volna október 23-án az ötvenhatos hősök emléke is.

Igen ám, csakhogy a többet érdemlés nem csupán a kontrára vonatkozik.

A próra is. Arra vonatkozik csak igazán.

Az adjonisten és a fogadjisten közötti egyezések és különbözőségek nem a semmiből születnek. Nem is feltétlenül az elvek talajából sarjadnak. A politikai gyakorlat formálja őket olyanná, amilyenek lesznek aztán.

Magyarán: utcára menni semmivel sem kevésbé érvényes, mint elutasítani az utcai politizálást. A kettő közül – ide értve számtalan árnyalatukat is – mindenki maga választhatja ki a számára rokon- vagy ellenszenveset. Hogy úgy mondjam: vérmérséklete szerint. Zivataros időkben ugyanis az érzelmek ellopják a show-t az értelem elől.

Az sem igaz, hogy régen máshogy volt. A fenét volt máshogy. A nemzeti ünnepek ritkán magasztosak. Eszköz mindegyik a politika kezében. Ez nem öröm. Ez tény. Akik elsétálnak a Múzeumhoz, azok zöme – tisztelet a kivételeknek – nem a táncosokra és a szavalókra kíváncsi elsősorban. Azok demonstrálni mennek. Kifejezni hovatartozásukat. Rajongásukat.

Vagy akár az álláspontjukat.

Az stimmel, hogy korábban főként a jobboldal volt képes kreatívan-eredményesen használni a szabad tereket. Az összemosás szándéka nélkül: a 2002-es fideszes nagygyűlések éppúgy sorsfordítók voltak, mint a 2006. őszi zavargások, de az obligát békemenetekről és a 2014/15-ös balos megmozdulásokról sem lenne helyes megfeledkeznünk. Valódi fordulat ezen a vonalon tavaly ősszel történt: jobbról balt fütyülni vagy tojással dobálni beépült a kultúrába rég – Göncz Árpádba például 1992-ben fojtották bele a mondanivalót –, ám Orbán Viktornak a múlt év októberéig nemigen kellett hasonlókkal szembesülnie.

Innen nézvést március 15-e szerdája semmit sem tett hozzá az eddigiekhez: az elégedetlenek tömege, a sípolók száma, összesített hangereje, a kiskörúti konfliktusok hevessége sem nőtt. Ismert történészeket sem pofoztak fel egzaltált polgártársaink ezúttal.

Amit az együttös Juhász Péter és társai elértek – túl azon, hogy a közvetítések hangulata groteszkebb, szürrealisztikusabb, parodisztikusabb lett, ez a videó pedig egészen különleges –, az nagyjából annyi, hogy a buli után többen jelentkezhettek be a nyugodt, megfontolt, európai értelemben vett ellenzékiek szerepére. Annyian vágynak arra a szűk kis középre, hogy hűha: újonnan alakultaktól a szocialistákon át már Gyurcsány Ferencig is. Hogy törekvéseik perspektivikusak-e vagy mókásak, az idő hamarosan megmutatja.

De mint mindig, most sem a hol és a hogyan fontos, hanem a mit. Nem a helyszín, nem az eszköz. A tartalom. Ha nincs más, csak a mi és az ők, a harcaink és az ellenségeink, ha pattognak a vezényszavak, ha a nemi identitások firtatása után a csicskázás is kormányfői szinten nyer polgárjogot, arra pár tucat síp vékony reakció. Adekvát, de semmiség. A valódi válasznak előbb-utóbb muszáj lesz tényleg tartalminak lennie.”