A szabadságharc az oroszok beavatkozásának köszönhetően elbukott, a harcok magyar vezetőire és résztvevőire pedig a kivégzések és börtönbe zárások borzalma várt. Történt mindez Ferenc József jóvoltából, aki ráadásul Haynau személyében ráuszított az országra egy véres kezű dilettánst is. Magyarországon ekkor kezdett elterjedni a „nem engedünk a 48-ból” szólás-mondás, amely egyértelműen elutasította annak lehetőségét, hogy a véres kezű Ferenc Józseffel és a Habsburgokkal bármiféle kiegyezés történjen. A „nem engedünk a 48-ból” tehát nem más, mint a magyarok egyenes gerincének szimbóluma.
Azonban ez a gerinc 1867-ben elkezdett meghajlani. Deák Ferenc vezetésével az ország engedett a 48-ból és nyélbe ütötték Magyarország halálos ítéletét, a kiegyezést. Kossuth ugyan Cassandra-levelében próbálta felhívni a közvélemény figyelmét a végzetes következményekre, de nem hallgattak rá. Pedig Cassandrának megint igaza volt.
A Cassandra-levél kapcsán mindenki arról beszél, hogy Kossuth megjósolta Trianont. De hol marad el az a felismerés, hogy Magyarország gerince a kiegyezésnek köszönhetően ferdült el? Persze önmagában a kiegyezés még kevés lett volna. Az érezhetően emelkedő életszínvonal és gazdasági fejlődés elfeledtette a magyarokban a megtorlások borzalmait, és az elveket jólétre váltották fel. Így lett a haza árulójából a húszezresen ránk mosolygó haza bölcse, a véreskezű zsarnokból pedig mindenki Ferenc Jóskája. Ennek a gerincferdítésnek a rövid távú következménye lett az I. világháború és Trianon, a hosszú távú pedig az, hogy ez a nép szép lassan hozzászokott a meghunyászkodó mentalitáshoz. Ez a fajta társadalmi magatartás – hatalmuk megszilárdítása érdekében – ugyanúgy nagy segítségére volt Horthynak és Kádárnak, mint Gyurcsánynak és Orbánnak. Na, ezt hívom én úgy, hogy Ferenc Jóska-szindróma, és ez a magyarok igazi keresztje.
A ferde gerinc jelen van a mindennapjainkban: a meghunyászkodás, a félelem, a dögöljön meg a szomszéd tehene, az elvekért való kiállás és a szolidaritás teljes hiánya jellemzi hazánkat. A gerincferdülést magunknak köszönhetjük, viszont ne feledkezzünk meg Ferenc József szerepéről. Ha bekövetkezne az a borzalmas állapot, hogy Ferenc Jóskának szobrot emelnek, akkor az utolsó szó jogán legalább egyetlen kérésem hadd legyen: kerüljön Budapest legméltóbb helyére, a Szabadság téri szoborcirkuszba.