„Magyarországon nem illik az olimpiai érmek értékét megkérdőjelezni, szigorúan tilos felvetni, hogy az állam túl sokat költ a versenysportra, míg szinte semmit a tömegsportra, nem szabad rámutatni arra, hogy miközben a magyarság az olimpiai aranyak költségei alatt görnyed, nem csak nikotinista, alkoholista, kórosan elhízott és depressziós, de nyomasztóan gyakran lesz öngyilkos. Rákosi és Kádár elvtársak jól megtanították az ország népének, hogy lesz szíves befogni a pofáját, és áhitattal csodálni az élsportolókat, aztán meghalni tíz évvel a nyugati átlag előtt.
Ma épp a Borsban zajlik a lincselésem: mocskoló kommentek, elhatárolódó publicisztika, nemzeti hosszúkatinkázás és országos csehlaciság. Legalávalóbbak mégis a nemzet olimpiai ezüstérmes birkózójának, Bárdosi Sándornak a gondolatai: »Ebben az országban csak a sportolókból van hasznunk. Nagyon más területen ugyanis még semmi különöset nem alkottunk, nem adtunk a világnak: nincsenek világhírű színészeink, filmjeink, sőt még költőink, íróink is mindössze régről.«
A fenti sorok jól mutatják az olimpiai sportolók belterjes arroganciáját és kivagyi arcoskodását, továbbá azt a csalhatatlan meggyőződésüket, hogy bármit megengedhetnek maguknak, hiszen minden körülmények közt mögöttük áll a politikai hatalom. Bárdosi okulására e helyütt ismertetnék egy rövidke listát a jelen meg az elmúlt pár évtized legnagyobb magyar alkotóiról és teljesítményeiről a teljesség igénye nélkül: Graphisoft, Prezi, Rubik-kocka, Macskafogó, Saul fia, Mácsai Pál, Cserhalmi György, Törőcsik Mari, Pintér Béla, Szabó István, Fábri Zoltán, Jankovics Marcell, Kertész Imre, Hamvas Béla, Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Cseh Tamás, Bereményi Géza, Szörényi Levente, Bródy János, Földes László Hobo és Feldmár András.
Az olimpiai érmeket azért veszi körül itthon ekkora hisztéria, mert a legtöbb itt élőnek ez az egyedüli hozzáférése a nemzettudathoz. Nem ismerik sem a magyar történelmet, sem a magyar kultúrát, hát mivel azonosuljanak? Bárdosi már mondja is a választ. A proli csürhe az olimpia két hete alatt megszívja magát négy évre való nemzeti érzéssel, hiszen nem lát többet a magyarságból, mint egy nagyon fényesen csillogó érmet meg az ahhoz tartozó világraszóló hőst, a kultúra nélküliségére önérzetes és büszke Bárdosi Sándort.”