„Az egyik, hogy ennyire pocsék dalt még soha nem hallottam Ferótól. Ha már a politikus nótáknál lyukadtunk ki: tényleg borzasztóbb, mint a halszagú Magyarország. Nyilván másképpen. Zeneileg semmi, szövegileg minden pillanatban botlik és borul. Ha paródia lenne, akként működhetne. Komolyan mindazonáltal így sem kell venni, remélem, senki sem tett ilyet.
A másik, hogy mindig-mindig nagyon bírtam Ferót. Kamaszkorom óta. Nem is a Beatrice – sose voltam depressziós intézetis, nagyvárosba vágyó kisvárosi entellektüel voltam –, hanem az első két Bikini-lemez miatt. Különösen az első volt csodálatos. Az a hátborzongatóan röhögtető ökörködés azzal a rengeteg ötlettel hibátlan volt. Egyszersmind épp elég volt ahhoz is, hogy onnantól mindent megbocsássak a pasasnak. A később az új Bikininek írott bamba szövegektől az idétlen politikai kanyarokon át a bulvártelevíziós fellépésekig és a reklámszereplésekig. Pár éve még a Kőbányait is megkóstoltam miatta.
Tudom, hogy sose volt Feró punk – mármint a klasszikus értelemben, hehe –, de akkor is punkságként értelmeztem összes cselekedeit. A Gyere, kislány, gyere óta. Aki annyira vicces, továbbá annyi érzéke van az öniróniára és az önreflexióra, mint neki, az megérdemli a bizalmat meg a szeretetet. A nem bántást. Akkor is, ha abbahagyhatatlan pályafutása elmúlt két évtizedében nem írt már jó számokat, és koncerten is az ezredforduló környékén volt elemében utoljára. Akkor még nagyon.”