Az atlantista újmorál

„Az elképesztő adócsalások évszázadában, az államszuverenitás alávetésének évtizedeiben az új morális rend hirdetői a múlttal együtt mindezt semmibe veszik, és kapva kaptak az alkalmon, hogy miután az otthoni ellenvéleményt sikerült távol tartani világmegváltó mikrofonjaiktól, kameráiktól, a belépő keletiekre is kiterjeszthessék utópiájukat. Annál is inkább, mert errefelé még erősebb a valláshoz, a hagyományhoz és a hazához való ragaszkodás ereje. A szülőföld, a becsület, a család, a bátorság, a közösségi szolidaritás számukra nevetséges, túlhaladott, kigúnyolandó és megvetendő mítoszok, melyeknek távozniuk kell a közbeszédből, a közgondolkodásból, oda, ahová valók: a fura és érthetetlen őseik mellé, a temetőbe. Terveikhez rendkívül erős jogi és médiatámogatást élveznek. Ráadásul az uniót akarják felhasználni nyomásgyakorló és büntetőeszközül ideológiájuk elfogadtatásához.

A nyugati baloldaliak a második világháború után becsülettel harcoltak a kapitalizmus ellen, amely akkor még többnyire hazai és részben patriarchális jellegű volt. Ám miután a hőn imádott, mintaadó birodalmaik, a Szovjetunió és a maoista Kína kilehelték a lelküket, más szentek után néztek. Felfedezték a kapitalizmus forradalmi oldalát, belőle az új modellt, amelyet asszociálni lehetett a liberálisok individualista filozófiájával: a sikeres vállalkozót, az (adó)paradicsomba jutott bankárt, a tágra nyílt társadalom révbe jutott tőzsdespekulánsát. Az újbaloldal frigyre lépett a liberalizmussal – Franciaországban még az évet is tudjuk: 1983 –, ami nem meglepetés: az eszmetörténetből tudható, hogy az angol liberális filozófia és a francia felvilágosodás szorosan összefügg.

Az e frigyből született új ideológia nem a napjaink neoliberális kapitalizmusával akasztja össze bajszát, hitet és muníciót adva a kiszolgáltatottaknak, az igazukért kiállni hajlandókat. Annyi tartása azért nincs, ellenkezőleg: nyeregbe ülteti az »emberi jogokat« kürtölő yuppie-forradalmárt, a magának való fundamentalistát. Ez utóbbi tagadja mind a női, mind a férfi, mind az emberi természetet. És a természettel együtt járó különbözőséget. Az egyén, hirdeti ideológiájuk, önépítő jellegű: vágyait, szeszélyeit követi. (Ha például szabadidejében mesterlövészképzésre szottyanna kedve a fiatal muszlim bevándorlónak, Svédországban államilag finanszírozzák óhaját.)

Az atlantista újmorál dühösen tagadja az ember természeti és kulturális meghatározottságát. Csak egy különbség van a fogyasztó egyének között: az önszeretetük fokozata. (Meg a pénztárcáik vastagsága.) Ez a vázlatosan bemutatott ideológia meghódította az atlantista politikai osztály tekintélyes részét, baloldalt, jobboldalt egyaránt. A bal- és a jobboldal közti ellentétre hivatkozás – írta Alain de Benoist – napjainkban már ködösítő jellegű, mert elrejti az igazi törésvonalat, amely a liberálisok és a nem liberálisok között húzódik. Ez utóbbiakat bélyegzik populistáknak az előbbiek szószólói.”