Megoldás magunktól

„Ha az európai integráció egyes fejezeteinek történetét nézzük, akkor jól láthatóan ez a utilitarista elv már a hatvanas évektől kezdve része volt a befogadáspolitikának. Száz- és százmilliárdokat öltek bele a közösség által megtermelt javakból az integráció segítésébe, a társadalmi feszültségek oldására és az oktatásra. Ennek haszna pedig igen vitatott. Hisz amikor azt mutatják a statisztikák, hogy a második vagy éppen a harmadik generációs bevándorlók százezrei francia, belga vagy német nagyvárosokban gyakorlatilag gettósodva élnek, hogy a munkanélküliség milliós nagyságrendű a közegükben; vagy éppen arról érkeznek hírek, hogy egy-egy dzsihadista terrorcselekmény mögött olyan személy áll, akinek a nagyapja érkezett a befogadó országba, akkor felmerül a kérdés, hogy mennyire voltak sikeresek az elmúlt évtizedek integrációs kísérletei.

Persze általánosítani nem lehet, hisz valóban milliónyi afrikai és arab bevándorló találta meg a helyét Euró­pában az elmúlt ötven évben, de az mégsem járja, hogy a bevándorláspárti érvelés csak és kizárólag ezekről az emberekről szól, és a hasznot is csak ez alapján számítja. Az érem másik, ha úgy tetszik, hát a sötét és veszteséges oldalát pedig a politikailag korrekt közbeszéd leplébe burkolja és szégyenlősen eldugja. Sőt, ha azt nézzük, hogy a múlt évben az óvatosabb becslések szerint is legkevesebb ötezer olyan európai állampolgár vette a hátizsákját és csatlakozott az Iszlám Államhoz, akinek a szülei vagy a nagyszülei az uniós propaganda szerint már sikeresen beilleszkedtek, akkor bizony felmerül a kétely, hogy miféle beilleszkedés is volt ez.”