A 10 legrosszabb (filmes) rajongótípus

„5. A nosztalgiasznob

18 éves kora óta nem látott közelről filmet, de az addig megismerteket azóta is szenvedéllyel őrzi szívében. Éppen ezért érvelése nagyjából abban ki is merül, hogy hol, hány évesen, milyen körülmények között tekintette meg a szóban forgó alkotást, és ezzel kapcsolatosan milyen emlékei vannak. Ezt pedig egészen ok-okozati szintre is képes emelni: a mű már konkrétan attól értékes, hogy az első szerelme bugyijába nyulkált közben egy lepukkant vidéki mozi hátsó sorában, vagy hogy 3 évig kellett várnia, mire egy NSZK-ba emigrált rokon becsempészett az országba egy japán hangalámondásos verziót pornókazettára másolva. A szemében pedig a mai, Netflixen felnőtt fiatalok nemcsak ezt az élményt, de hasonló filmművészeti magasságokat sem tapasztalhatnak meg, elvégre a celluloid vagy az animatronikus effektek már önmagukban is értékes és reprodukálhatatlan dolgok - és jaj annak, aki egy remake-kel vagy folytatással próbálja beszennyezni kedvence makulátlan emlékét.

4. A 80-as, 90-es évek akciófilmjeinek rajongója

Két korábbi kategória, a nosztalgiasznob, illetve az anti-sznob hibridje, mindkét típus legrosszabb tulajdonságait ötvözve magában: előbbi mesterkélten öreges fennhéjázását mixeli össze utóbbi komplexusaival, egy rettentően ellenmondásos keveréket alakítva ki. Annál ugyanis kevés szürreálisabb dolog van, amikor Zs-kategóriás műremekek felmagasztalása ötvöződik az önértékelési zavarokból fakadó sértettséggel, és egyszerre áll ki harciasan pl. a van Damme-életmű vitathatatlan filmművészeti értékei mellett, és mentegeti annak egyszerűségét. Az ily módon hiányzó koherenciát elsősorban agresszivitással pótolja, abban bízva, hogy kellően hevesen fejezi ki imádatát, akkor gondolkodásának paradox vonásai kevésbé feltűnőek. (…)

1. A Fight Club-rajongó

Ki más is érdemelhetné meg az első helyet, mint az a csoport, akiket már kedvencük rendezője is utál? David Fincher ugyan nem fejtette ki részletesebben ellenérzésének okait, de gyanítom, arról lehet szó, hogy az elmúlt másfél évtized során az ő klasszikussá nemesedett műve vált a coelhoista, pózer álbölcselkedés legfelsőbb lépcsőfokává. A Harcosok klubját ugyanis nagyon könnyű félreérteni, és Tyler Durden hangzatos frázisait a pajzsunkra tűzni (amelyek egyébként jól passzolnak az elmúlt évek neo-szocialista divatjába), főleg, ha az a szándékunk, hogy lenyűgözzük barátainkat és Facebook-ismerőseinket azzal, hogy mennyire egyedi módon gondolkodunk. Éppen ezért fájdalmas a földet érés, amikor kiderül, hogy Fincher nem Tyler Durden hőssé avatásáról, hanem bukásáról rendezett filmet, és éppen ezért a Brad Pitt szájából elhangzott szövegeket is erős szarkazmusként szabad csak értelmezni. Az igazi pokol pedig csak akkor szabadul el, amikor erre valaki rávilágít...”