Százhét

Előzmény

Az ember tökéletlen lény. Így aztán előfordult, hogy meglát valamit egy kigyúrt, agyontetovált, rossz arcú figurában. Valami emberit. Mert a lelke mélyén úgy hiszi, hogy van második esély és a külső nem minden. Mások ugyan óvták – olyan közhelyeket pufogtatva –, minthogy „a szem a lélek tükre”, meggyőzi magát, hogy hősünk csak egy átlagosnál jóval izmosabb, szeretetéhes rosszfiú. Így aztán beszélgetni kezdenek a strandon. Mindenféléről: főleg a nőkről, akik hiányoznak neki, de van hogy az életről, sőt akár még irodalomról is. Ha nem is rendszeresen, néha-néha találkoznak. Egyszer még moziba is elmennek, sőt még a lakását is megmutatja borozás közben.

Pénzről eddig még szó sincs. Majd most igen. Kölcsönad. Csak pár hónapra, aztán visszakap még többet is, ígéri a pasas. Majd letelik minden határidő. Aztán elmúlik egy év. Ekkor fog gyanút, hogy ebből nem lesz semmi. Most már annak is örülne, ha a pénzét visszakapnál. Szól, hogy nem vár tovább. Kéri a pénzt. A pénzét. És ekkor változik meg minden. Előbb csak üvöltöznek vele a telefonba, később már fenyegetik is. Hogy miért nem tudott várni?! Majd most megbánja. De eztán’ se történik semmi, úgyhogy ígéretéhez híven ügyvédhez fordul. Kimegy a felszólító levél. Azt valaki átveszi. Aztán mégiscsak kifizeti a pénz kisebbik részét. A nagyobbat aztán sem. A közjegyző végül kijelöl egy végrehajtót, hogy azok majd behajtsák. Itt tartunk az időben, amikor kora reggel hősünk biciklizni indul a közeli település ismert strandjára.

Első jelenet

Reggel háromnegyed nyolc. Körülbelül húsz perce indult el otthonról. Tempósan halad, amikor a bicikliút az erdőből kivezet a főútra. Akkor látja meg, hogy adósa termetéhez illő terepjárójával épp szembe jön az úton. Elsuhan mellette, majd hallja a satufékat és hogy az a hatalmas motor megfordul. Érzi már, most bajban van. A kocsi kisvártatva mellé ér és kezdődik a verbális fenyegetőzés mintegy pár percig. Majd az autós elé vág, keresztbe állva mindkét sávon és kiszáll. A bicikliről hamar leszedi, elvégre nincsenek egy súlycsoportban. Amúgy is inkább a pánik lesz úrrá rajta, mintsem kakaskodni volna kedve. Rögtön kap pár ütést az arcára, miközben fojtogatják. És megy az üvöltözés egyre-másra. Akkor egy bicajos odajön, beavatkozik. „Hagyja békén!”, „Mit csinál?”. De megfenyegeti őt is, és még utána is ered. Ezalatt vagy száz métert tud haladni. Csak el innen, mielőbb a bicikliútra, ami bevisz az erdőbe. Akkor az autó újra elé hajt és megismétlődik az előző jelenet. Közelről az arcába köpnek. A pasas bicikli-sisakját kétszer lefejeli, és már a könyökével is üti a fejét. Akkor két kocogó épp beérik őket és védelmére kelnek. Ők sem kerülik el a segítségére siető kerékpáros sorsát. De ezalatt megint előre jut. Most tart a gátnál. Akkor a kocsi újra elé vág. Pasas kiszáll és újra fojtogatni kezdi, majd a korláton keresztül belelöki a tóba. Derékig elmerül. Értékei, pénztárcája és telefonja a biciklin, úgyhogy ki kell mászni. A közelgő kocsmából megint ketten érkeznek, de ők is megrettennek a teljesen bevadult férfitól. Mikor negyedszer vág elé, egy baltával száll ki. Ekkor átfut az agyán, hogy itt a vég. A pasas megint megragadja a nyakát és másik kezével a baltát az ütőeréhez szorítja. „Ha a rendőröknek mersz szólni, vagy megosztod a facebookon, meghalsz! Értetted?” – üvölti, és csak akkor engedi el, amikor kiprésel egy alig hallható igent. Na ekkor a másik elhajt.

Második jelenet

Értesíti a barátját, családját és a rendőrséget. A callcenteres hamar felveszi a kagylót. Rögzítik a helyet és hogy mi történt. Majd öt perc múlva újra hív. Hétvége van, közli, és a kollégák egy másik helyen épp helyszínelnek. Legyen türelemmel. Megérkezik a barátja. Majd a rendőrök is a hívástól számítva cirka két órával. Elmondja mi történt vele, amennyire tudja, részletesen. Hangja alig van, a stressz még nem ereszti és szomjas. Azok felmérik, hogy ez nem „sima” ügy, ide nyomozók kellenek, úgyhogy hívják is. Mire azok is kiérnek, addigra a fővárosból is odaér már a testvére. Mint a messiást, úgy várják együtt az illetékeseket. Lassan meg is érkeznek. De még mielőtt lelki szemeink előtt valamiféle Denzel Washingtonra asszociálnánk, aki satufékkel parkol le, kiszállva a kocsiból vizenyős szemeivel a helyszínen elszórva heverő rejtett nyomokat fürkészné, amíg fogpiszkálóját forgatja szájában, nem, esetünkben szó sincs erről. Hőseink kissé hányavetien még viccelődnek is. Egy poént még várhat az ürge. Az általunk csak „főnyomozónak” gondolt pasas inge alul kitűrve, felül kigombolva. Majd odafordul, hogy „Mesélje el mi történt uram!”. Mindezt olyan hangsúllyal, hogy érezze mindenki, hogy neki most ugrott a hétvégéje és kissé nem örül emiatt. Elmeséli, majd a helyszínelőkkel végigjárják a támadások pontos helyeit, fotóznak, érdeklődnek. Majd közli, hogy be kellene jönni a rendőrségre és feljelentést tenni. Valószínűleg nem ő lesz ott, de még az is lehet. Most ugyanis ebédszünete lesz. És egyébként is fél egy van. Szóval be kéne menni. Ott már tudnak az esetről, csak mondja majd a helyszínt ahol a bántalmazása történt.

Harmadik jelenet

Hősünk be is megy. Fülledt, ablaktalan, vasúti peron mellé illő váró fogadja, fehér, lyukacsos, borzalmasan kényelmetlen padokkal. Nincs bent senki, kong az ürességtől. A kapusnak szólt az előbb, hogy tudják, hogy jön. Bemondja még a titkos jelszót is: a helyszínt. Na, annak a sértettje ő. A kapus nem hallott semmiről, de mondja foglaljon helyet és várjon, majd szólítani fogják. Leül. Eltelik legalább egy óra, mire felmehet az egyik irodába. A pohár vizet elfelejtették megkérdezni. A büfé zárva van, mert szombat van. Ahogy elnézzük, kínálata nyitva se lenne valami vonzó. Egyedül menjen fel persze. A kihallgatása eltart vagy 4 órán keresztül. Előbb elmond mindent, majd mindezt bediktálja. Szerencséjére a nyomozó az ugyanaz, aki kijött, így alapfogalmai már vannak. Néha azért veszekedni kell vele, egyszerűsítene, összevonna. Viaskodnak a szavakon, megfogalmazásokon. Így precízebb, pontosabb. „De hisz ugyanezt akartam leírni!” – mondják. Nem, mert az nem pontosan ezt jelenti. Valahogy azért kanyarognak a mondatok az egy ujjal gépelt vallomásban.

Mire fél hét van, kész is. Közlik vele, hogy várjon, most majd behívják azt a fickót a városból, akinek kizárólagos joga eldönteni, hogy a támadójával mi legyen. Hogy behozzák-e most, éjfélig, vagy hetvenkét órára. Ennek a nyomozónak ha lennének kérdései lesznek, azt tudja feltenni, úgyhogy még maradjon. Másfél óra elteltével ez már elég kellemetlen, hulla fáradt, sajog az álla, víz nincs, a pad kemény. De a pasas még mindig nincs itt. Meglehet sokat nézi a CSI-t, de ami sok az sok. Itt nem csak üresség van, de kong a hely a lassúságtól is. Akkor odamegy a kapushoz, aki felváltotta azt, aki órák óta csak passziánszozott már csak a gépen. Emez még ismerős is, hát feltelefonál. Megkérdi, hogy mennyit kell még neki itt lent várni. Kihallgatótisztje mint kiderült közben már hazament, mert lejárt neki a műszak. Ezt megérti, de azért szólhatott volna. Akit várnak az még mindig nincs itt. Akivel beszélnek azt javasolja, ne várjon inkább. Elmehet, ha akar. Ha valami kell esetleg telefonálnak majd neki és akkor majd öt perc múlva itt kellene lenni. Hát eljön.

Elmúlt este nyolc. Arra gondol, épp 12 órája hagyták helyben és fenyegették meg. A remegés kezd elmúlni, de az álla nagyon fáj. Meg a sarka is, a fene tudja mitől. Talán ezzel fékezte a támadást. Vagy az esést. Fél óra múlva úgy dönt, hogy visszamegy. Az nem lehet, hogy annyit se mondanak neki, hogy most mi lesz. Hogy behozzák-e azt a vadállatot. Hogy veszélyben lesz-e holnap. Hogy mit kell csinálnia mostantól. Hogy mi fog most történni. Hogy hogyan jár el helyesen. Hogy keresni fogják-e a szemtanúkat. Hogy a rendőrség kihallgatja-e azokat akik odamentek segíteni. Hogy vesznek-e vért a támadótól, hogy a befolyásoltságát ellenőrizzék. Hogy az mennyitől. Hogy mitől. A kapus persze nem tud semmit. De nem is a véleménye érdekes. Valakit hívjon fel. Akkor telefonáljon oda. Bárhova csak valami feletteshez. Hogy ne így menjen haza. Akkor annyit megtud, hogy amazt behozták.

És akkor... Akkor amíg a kapuban áll, a támadó – ahogy reggel is volt, izomtrikóban – kisétál a kapun. Még köszön is. Aztán ökölbe szorított jobb tenyerébe csap a ballal, hogy csattanjon. Tapsol. Sejti, ez valami üzenet, de nem tudja dekódolni. Mit jelenthet vajon? Nem éred meg a holnapot. A jövőhetet. vagy várj csak, most megjárod. Reggel elkaplak. A családodnak annyi, ahogy ígértem. Vajon mit jelenthet. Kérdően néz a rendőrre. Támadója előveszi a mobilt és megáll háttal az utca szélén, olyan öt méterre. Ebben a percekig tartó pillanatban nincs jobban betojva ember a környezetében, mint a cigarettázni kijött rendőr. „Gyertek be a kapun inkább, – mondja – nehogy baj legyen!” Ki érti ezt, gondolja magában, elvégre ezt erre képezték ki. Kiképezték. Ő vigyáz rá is. fegyvere van, oda is sandít. Akkor amaz elsétál. Fel az utcán, amíg el nem tűnik.

Konklúziók helyetti kérdőjelek

Az államhatalmat jelképező rendőrökre jobbára csak akkor van szükségünk (de akkor nagyon!), ha bajba kerültünk. Egy olyan országban, ahol annyit adózunk, amennyit nálunk, azt várjuk el, hogy az állam legalább ilyenkor teljes mellszélességgel álljon mellénk. Hogy érezzük, számítunk, akkor is, ha szimpla átlagpolgárok vagyunk és nincs a közeli rokonságunkban se politikus, se oligarcha.

Ez a vidéki rendőrőrsön játszódó történet ezért érdekes kérdéseket vet fel. Hogyan működhet így az a rendőrség, amelyre a korábban megszokott büdzsé jóval nagyobb részét költötték az elmúlt években? (És teljesen irreleváns, hogy hétvége volt. Vajon kit vigasztalna, hogy ők/ugyanezek hétfőn flottabbul intézkednek?). Hova lesz az állam, amikor igazán szükségünk van rá? Miért nincs az áldozatokkal szemben legalább minimálisan azonosulni tudó szolidaritás-kultúra a „szervek” részéről?

Hogyhogy nincs erre valami basic szinten eldadogandó néhány sablonos mondat/közhely? (Bármi, ami kicsit is megnyugtató. Hogy érezhessük, azért ő velünk van. És ugyan megértjük, közelgő ebédszünete cseppet sem az!). Hogy lehet, hogy a korrekt tájékoztatás legalapvetőbb elemeit sem közlik velünk? Hogy lehet, hogy még azt sem tudjuk meddig, miért és kire kell várni? Hogy fordulhat elő, hogy cseppet sem tudjuk, mi fog ezután történni? Hogy hagyhatnak teljesen magunkra minket azzal, mi fog ezután történni velünk? Hogy lehet, hogy elemi szinten sem világosítanak fel arról, mihez van és mihez nincs jogunk ebben a helyzetben? Hogy lehet, úgy távoznunk, hogy gőzünk sincs, mit tehetünk, nem tehetünk, vagy esetleg tegyünk? Hogyhogy nem közlik világosan és érthetően, miért kell bambán és elcsigázottan ülnünk a váróban még órák múlva is? Hogy kérdésünkre – „Mit tegyünk, ha holnap ugyanez megismétlődik? – csak azt a felelik: „Hívja a százhetet.”

Ezekre a kérdéseinkre várjuk a képzeletbeli válaszokat. És várjuk persze Denzelt is, aki majd egy számmal nagyobb zakójában kiszáll a helyszínre, megkérdezi a fiúktól, hogy hogy állnak, odajön, hogy vállunkra terítsen egy pokrócot, majd leveszi a napszemüvegét, leguggol elénk, és szomorúan hunyorogva – Galambos Péter hangján – közli velünk, hogy ne féljünk, most már minden rendben lesz.