Miért fél a nemzet a Szózat frontális és gerinces magyarságától, miért a Himnuszt átható erőtlen és nyavalygó depresszió a legfőbb kulturális minta a Kárpát-medencében?
Már kisdiákként, az iskolai ünnepségek unalmas és nyomasztó légkörében lelkembe fészkelte magát a kétség – picit szégyelltem is, gondoltam, felnőttként majd biztosan más lesz a viszonyom a nemzeti szakralitásnak ehhez a szentségéhez. Mert miközben lelkesen hallgattam a Szózat elsöprő erejű romantikáját, a lelkesítő sorokból áradó erőt és büszkeséget, addig legalább ennyire zavart a Himnusz aggodalmaskodva hömpölygő sopánkodása. A Szózatot hallva azt éreztem, amit egy ezeréves államiság és egy megismételhetetlenül gazdag kultúra örököse érez, ha nemzeti indulójának dallama felcsendül, a Himnuszt hallgatva meg azt, hogy a magyarság lelke egyszer s mindenkorra jóvátehetetlenül megtört. Muhit Mohács követte, a magyarok elbuktak 1711-ben, 1849-ben, 1954-ben és 1956-ban, elvesztettek két világháborút és az ország területének kétharmadát, jöttek a nyilasok, aztán a vörösök, s most, miközben Kölcsey és Erkel arról győzködi az iskolásokat, hogy „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, odakint valahol munkásőrök gyakorlatoznak – a 20. század totalitárius ideológiái az utolsó cseppnyi életerőt is kiszívták a nép lelkéből, s a magyaroknak nem maradt más, csak a panasz.
Teltek-múltak az évtizedek, s irodalmi tanulmányaim, a kétes sikerű rendszerváltás és a Kárpát-medencébe fulladt fiatalkorom egyaránt abban erősített meg, hogy a Szózat nemcsak minden szempontból jobb vers, de alkalmasabb jelkép is, mint a Himnusz, s ez nem a véletlen műve: míg Vörösmarty költőfejedelem, addig Kölcsey, hát finoman szólva nem az a szint. Míg a Himnusz a múltba réved, addig a Szózat a jövőbe tekint, s a zenét vizsgálva is: Egressy szerzeménye emészthetőbb, lendületesebb és átélhetőbb, mint Erkel letaglózó taktusai. A legvidámabb barakkból a legbánatosabb plázává fejlődő Magyarország tömegei Kölcsey panaszos és esdeklő sirámait nem csupán szivacsként szívták magukba, de életüket és magatartásukat meghatározó kulturális referenciává tették – Isten helyén az aktuális Orbánnal, Gyurcsánnyal, Putyinnal vagy Junckerrel, az áldás helyén pedig a rezsicsökkentéssel meg a tizennegyedik havi nyugdíjjal. A megbűnhődött múlt és jövő a homo kádárikusz életvezetési elvévé vált: ha az ősök a magyarok valamennyi szenvedését egyszer s mindenkorra letörlesztették, akkor az önsajnálat puha, meleg paplana alól bénultan pislogó mai magyaroknak valóban minden jár, amire csak rámutatnak, éspedig alanyi jogon – a megváltó csoda tétlen várása végső és megfellebbezhetetlen kulturális igazolást nyer.
A magyarok adtak Kölcseynek és a Himnusznak két évszázadot, és megnézhetik, hová jutottak. A ma magyarsága miért ne adjon esélyt Vörösmartynak és a Szózatnak? Legyen a Szózat a nemzet himnusza, Kölcsey verse pedig az, ami: ima. Miért fél a nemzet a Szózat frontális és gerinces magyarságától, miért a Himnuszt átható erőtlen és nyavalygó depresszió a legfőbb kulturális minta a Kárpát-medencében? A Szózat mindig is ott volt a magyarokkal mint identitásuk jobbik fele – érezték, hogy megkerülhetetlen: ha felcsendül a Himnusz, ösztönös mozdulattal nyúlnak a Szózat után, mert mindvégig ott rejlett a nemzet lelkének mélyén a csalhatatlan meggyőződés, hogy a Szózat sokkal alkalmasabb arra, hogy identitást adjon számára, mint a Himnusz.
Amikor Kölcsey versének címet adott, gyakorlatilag megfosztotta a magyarságot attól a lehetőségtől, hogy magának himnuszt válasszon: értelmetlen kérdés, hogy mi legyen a himnusz, ha ott a Himnusz. A Himnusznál nem lehet valami himnuszabb – tartja a közvélekedés, holott ez az elmúlt évszázadok talán legsúlyosabb tévedése. A Himnusz műfaja himnusz, vagyis imádság, a nemzeti himnuszok azonban nem nemzeti imádságok. Nem kell, hogy Himnusz legyen a címük, és a költőnek nem kell bennük Istenhez fohászkodnia. A világ népeinek himnuszai a nemzetek büszkeségét szólaltatják meg – a magyaroké a nemzet nyomorát. A Himnusz mint nemzeti himnusz nem tradíció, csak egy végzetes félreértés. Amennyire a magyarok következő nemzedékei nem szolgáltak rá Kölcsey depresszióval és önsajnálattal teli panaszkodására, annyira megérdemlik Vörösmarty szolidáris szózatát: a ragaszkodást a szülőföldhöz, a közös munkát és célt, az itt élők eszébe, erejébe és akaratába vetett közös meggyőződést.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
„Nem tudtam mindenkinek elmondani, hogy ne haragudjatok, de akit láttatok a filmvásznon, az nem én voltam” – idézi fel a művész, akit a '80-as években Beri Ary-ként ismert Magyarország.Interjúnk.
„Ha otthon maradunk, annak beláthatatlan következményei lesznek a jövőre nézve. December 1-jén menjünk szavazni a magyarságunkért!”
Realista vagyok, kulturális misszióra nem vállalkozhatunk, nincs rá se kapacitás se igény.
F. Jánost háromszor hallgatták ki, és harmadjára sikerült megtörni.
Az európai akkumulátorgyártás fellegvárának szánt Northvolt összeomlása kijózanító pofon volt a merész tervek szószólóinak. A történet visszatért önmagába, a világ legnagyobb gyártója, a CATL pedig máris bejelentette, hogy új beruházásba kezd – ezúttal Spanyolországban.
