Mindenki kilépett a szerepéből

„Ami március eleje óta történik Franciaországban az nem más, mint a társadalom autonóm lázadó erőinek egyre nagyobb erejű színrelépése. Önmagában nem az egyre kombattívabb szakszervezetek, de nem is a Nuit debout imádnivaló bizottságai és gyűlései az igazán lényegesek (vagy másképp: mindegyik jelentős, de nem egyedi), hanem a mindenfajta formális szerveződés nélküli tömegek akciói és mindezek »földalatti« (mindenesetre a médiában láthatatlan) aggregációja: a gimnazisták, a harcos szakszervezetiek, a munkások, a munkanélküliek, az egyetemisták, a bárkik találkozói, »kik összejönnek és szövögetik a terveket...ami nélkül élni nem lehet«, amely egyszer csak egy foglalásban, egy tüntetésben vagy más akcióban tör a felszínre bárhol.

A közös nevező?

Ma már mindenki (most Magyarországról szó se essék) tisztában van vele, hogy a munka törvénykönyvének a tervezett módosítása: legfeljebb az utolsó csepp volt a pohárban. Ami ma a francia utcákon történik annak nem sok köze van egy törvényhez, bármily fontos is legyen az.

Egyszerűen most lett elég. Az emberek (franciák és ilyen állampolgársággal nem rendelkező gyanús egyének) egy része egyszerűen nem tudja elviselni, hogy ezek kormányozzanak minket. Ja, és hogy így. Sőt vannak olyan radikálisok is, akik egyáltalán nem akarják, hogy bárki is kormányozza őket.

Ej-ej.

És mindez egyre ragályosabb, mert egyre inkább élet-halál kérdése.

Nem bírjuk ezt tovább.

Hányan vagyunk, akik egyszerűen hányingert kapunk lényegében egy TV-híradótól, egy hírportáltól, egy politikusi nyilatkozattól, egy politológus fenyegető közelségétől: egyszerűen rosszul vagyunk tőlük.

Obszcénnak, megalázónak, gyomorforgatóan alacsony színvonalúnak (hogy most ideológiákról szó se essék) tartjuk őket: amiről beszélnek köszönő viszonyban sincs a valósággal, egyszerűen nincs is a problémák, a problémák súlyossága és sürgőssége szintjén.

Gyakorlatilag a mai, talán 1914 óta a legnagyobb áruló, „baloldali” francia kormány hiteltelensége olyan szintet ért el, hogy gyakorlatilag bármely intézkedése azonnali fronde-ot szül bármely utcasarkon.

Mindenki kilépett a szerepéből: a tüntetések már nem olyanok, a foglalások már nem egyszerűen lokális akciók, az erőszak egyik oldalról sem egyszerű ellen/forradalmi pantomin csupán. Túl a szakszervezeti sztrájk- és blokádmozgalmon, a tüntetéseken, de túl a Nuit debout térfoglalásain (Párizson kívül van a külvárosokban és vidéken is) szintúgy. Mások lettek a keretek.

Senki sem az, aminek látszik. Senki sem játsza a rá osztott társadalmi szerepeket: innen hogy a dolog olyan előreláthatalan és olyan veszélyes.”