Egy budai villa megdöbbentő titkai – ahol az ÁVH embereket kínzott
Kísérteties, megrázó részletek tárulnak fel, egy diktatúra működésének legmélyebb bugyrai.
Bizony, van a Lilian rideg világában valami sztoikus vagy egyenesen nihilista, klasszikus görögös, világvégi hangulat, klón által vész, aki klónt ragad, viszont akárhányszor beleléphetsz ugyanabba a klónba, és klón a klónnak igenis kivájja a szemét.
„A klónozás hálás alapkérdés, talán még Philip K. Dick és William Gibson sem mondott el róla mindent, és nem merítették ki a kötelezően hozzátartozó komor, indusztriális, antiutópisztikus atmoszféra összes rétegét. Ronil Caine (a magyar szerző a rendszerváltás óta meghonosodott fantasy-hagyományokhoz hűen angolosítja magát) a romantikus drámáig klónoz, ami azért jó választás, mert a romantikát kihagyja belőle.
Holott a cselekmény lényegében egy romantikus, gyöngéd, szerelmetes hosszú hétvége körül zajlik, de zajlása olyan érzelemmentes, hideg és könyörtelen, mint az Enterprise külső burkolata az Aldebaran hideg fényében. (…)
A Lilian történetmesélése dermesztően szenvtelen: annyira kisszerű és nyomorúságosan kafkai benne minden karakter, akik közben annyira elvágyódnak valami másba, és a szerelem mint eszmény, mint utolérhetetlen, idilli állapot ott is lebeg végig, kimondva vagy kimondatlanul, akár a vágy másik titokzatos tárgya, a fiatalság – mindkettő olyasmi, amiért reménytelenül küzdve jól elbukunk, vagy esetlenül bukdácsolunk az elkerülhetetlen végzet kopott dramaturgiai lépcsőjén.”