Utolsó találkozásom Kossuthtal

„Augusztus 10-én este az intézkedések az Újarad alatt álló osztrákok ellen 11-én hajnalban kezdődő támadás éjjeli előkészületeihez már a főhadiszállásból eljutottak az egyes hadtestekhez, mikor Kossuth kormányzó azonnali személyes tanácskozásra hívatott magához Arad várába.

Teljesítettem az utasítást, és ugyanabban a szobában találtam rá a kormányzóra, amelyből néhány órával ezelőtt távoztam, hogy őt és a minisztereket a fővezérválasztásban jelenlétemmel ne feszélyezzem. Azóta a miniszterek is eltávoztak, és Kossuth egyedül maradt. Négyszemközt akart találkozni velem. Valószínűleg ekkor láttam őt utoljára életemben.

Azt hittem, Kossuth azért hívat, hogy a fővezérválasztásról szóló legújabb kormányhatározatot tudassa velem, és azután a közvetlen jövőben esedékes hadműveleteket beszéljük meg – de ez a feltételezésem tévesnek bizonyult. Azt, hogy az iménti minisztertanácson engem választottak meg fővezérré, én csak Karintiában tudtam meg; és nem a jövő volt az, amiről Kossuth a négyszemközti találkozón elmélkedni kezdett, hanem már csak – a múlt.

Miután röviden összefoglalta a tehetségével és fáradhatatlan buzgalmával kivívott valóban nagyszerű sikereket – melyek nélkül a honvédelem már Ausztriával egymagával szemben is kimerült volna –, azt állította Kossuth, neki ahhoz, hogy az oroszokat és osztrákokat egyszerre kiverhesse az országból, csak egy dolog hiányzott: az én bizalmam! Megemlékezett arról az időről, mikor (Tiszafüreden, 1849 márciusának elején) felszólított engem, mondjam meg őszintén, ha a legfőbb hatalomra vágyom, mert akkor ő maga fog számomra pártot alakítani, és ez a párt egész Magyarország lesz. Megemlékezett arról a feleletről is, melyet neki felszólítására adtam (azt, hogy nincs oka bennem vetélytársat látni), de azt mondta, hogy nem voltam őszinte iránta; emiatt volt lehetetlen, hogy velem egyetértésre és megegyezésre jusson; s egyedül ennek a következménye, hogy Magyarország nem tudta ellenségeit megrontani, hanem maga jutott a végromlás szélére.

Sokat és sokfélét beszélt Kossuth ebben az értelemben, és világosan láthattam belőle, mennyivel könnyebb neki a haza elvesztését az én nyakamba varrni, mintsem bűnbánón bevallani: arra csábította a nemzetet, hogy a maga törvényes igazát odadobja egy olyan eszme kedvéért, melynek megvalósításához nem volt elég ereje.

Ez a felismerés azt a végzetes kilátást nyitotta meg számomra, hogy valószínűleg nekem kell ezután a kormányzó vétkeiért bűnbakul szolgálni; de ugyanakkor Kossuth állításának képtelen volta – hogy számára (kinek fején, mint mondogatta, töviskorona volt a hatalom koszorúja) már a puszta kételkedés kijelentésem őszinteségében, hogy nem vágyom a legfőbb hatalomra, lehetetlenné tette a velem való egyetértést és megegyezést, azt ugyanis, hogy ne mondja ki Magyarország elszakadását Ausztriától –, nos ebből a képtelenségből azt a reményt merítettem, hogy Kossuth maga lesz az, aki (sajátságos logikájánál fogva) minden rám tukmált bűnét idő jártával lassankint le fogja szépen szedegetni rólam.

Válaszomban egyes-egyedül arra szorítkoztam, hogy biztosítsam Kossuthot: akkori feleletem, melyet március elején Tiszafüreden adtam kérdésére, hogy kívánok-e kormányozni helyette – bármennyire kételkedjék is benne –, őszinte volt, és hogy meggyőződésem szerint Magyarország ügye aligha jutott volna idáig, ha ő nem táplál alaptalan kételyeket őszinteségemmel kapcsolatban, hanem követi azt a tanácsomat, hogy maradjon meg a nemzet alkotmányos igazának megvédelmezése mellett.

Amikor Kossuth nyilvános tevékenységének óriási sikereiről, valamint az akadályokról, melyeken a szövetséges nagyhatalmak legyőzése hajótörést szenvedett – egyszóval a múltról kezdett beszélni, azt hittem, föltett szándéka komáromi meghasonlásunkat is szóvá tenni. Ez azonban, úgy látszott, nem állt szándékában, egyáltalán nem is volt semmilyen előre elhatározott szándéka, hacsak az nem, hogy kipuhatolja, milyen szándékaim vannak nekem a jövőre nézve. Ő ugyanis – miután a múltba vetett visszapillantásaira az elmondott módon röviden válaszoltam – egymás után három kérdést szegezett nekem.

Először azt kívánta tudni, mit tennék, ha a kormány Bem altábornagyra ruházná a főparancsnokságot.

Kijelentettem neki, hogy nem magyar embernek főparancsnoki kinevezését ebben a pillanatban egyenlőnek tartanám tulajdon elmozdításommal a parancsnokságom alatt álló hadsereg éléről, és menten leköszönnék; mert nekem ahhoz, hogy továbbra is részt vegyek a hadviselésben, biztosíték kell arra nézve, hogy a háborút nem fogják még akkor is, amikor már erkölcsi előnyöket sem lehet kivívni vele, egyedül személyes – és nem nemzeti – érdekek szolgálatában tovább folytatni.

Ezután azt kérdezte Kossuth, mit tennék, ha a hír, melyet ő Dembiński hadseregének temesvári győzelméről kapott, igaznak bizonyul, ha a parancsnokságom alatt álló hadsereg egyesülése a másikkal megtörténik, és ha a két hadsereg fölötti fővezérséget énrám bíznák.

– Akkor – mondtam – támadni fogok minden erőm megfeszítésével, de egyedül csak az osztrákok ellen.

– És ha Temesvárnál az osztrákok győztek? – kérdezte utoljára Kossuth.

– Akkor leteszem a fegyvert – volt rá a válaszom.

– Én pedig főbe lövöm magamat! – mondta Kossuth.

Én komolyan vettem a dolgot, és igyekeztem őt lebeszélni róla. Módjában áll még külföldön is hasznára lenni a nemzetnek. Az öngyilkosság helyett nyomatékosan azt tanácsoltam neki, hogy meneküljön. Sőt életének megmentését egyenesen hazafias kötelességként iparkodtam feltüntetni. Az is volt valóban, de hogy milyen értelemben, azt Kossuth, úgy látszik, nem sejtette.

Hazafias kötelessége volt Kossuthnak, hogy 1849. április 14-i politikai tanítását visszavonja; mert azt a tapasztalati igazságot ő sem cáfolhatta meg, hogy a nemzetek, csakúgy, mint az egyének, elvesznek, ha törekvésük elérhetetlen célra irányul. Azt a célt pedig, melyet Kossuth 1849. április 14-én a nemzet törekvése elé kitűzött, ő maga sem mondhatta már elérhetőnek, hiszen közvetve kétségkívül bebizonyosodott, hogy Európa nem Magyarországnak Ausztriától való elszakadása mellett foglal állást, hanem ellene.

Azt pedig, hogy Magyarország egyedül megállhasson Ausztriával és Oroszországgal szemben, azt maga Kossuth sem hihette soha. (…)

Hogy Kossuth egyetért fegyverletételi szándékommal – ez nem önkényes föltevés volt.

Abban a pillanatban, mikor én Kossuth előtt elhatározásomat kimondtam, hogy ha az én értesülésem Dembiński hadseregének veresége felől igaznak bizonyul, leteszem a fegyvert, életem a szó szoros értelmében az ő kezében volt. A négyszemközti tanácskozás, melyen kijelentésem elhangzott, Kossuth tulajdon lakószobájában történt, az aradi várban. A vár parancsnoka Damjanich tábornok volt. Ő a komáromi viszályok óta határozottan ellenfeleim közé tartozott. Aradvár őrsége olyan csapatokból állt, akik engem nevemről is alig ismertek. Személyem iránti rokonszenvről ezeknél a csapatoknál szó sem lehetett. Kíséretem, amellyel én Kossuth utasítására a várba siettem – egyetlen segédtisztből állt. Mindennek ellenére Kossuth hagyta, hogy szabadon visszatérjek a várból óaradi főhadiszállásomra. Még csak kísérletet sem tett rá, hogy esetleges fegyverletételi szándékomról lebeszéljen. Azt mondta ugyan, hogy agyonlövi magát, ha én leteszem a fegyvert. De arra, hogy kijelentésével eltántorít szándékomtól, az után a csekély személyes vonzalom után, melyet 1849. április 14-e óta iránta éreztem, nem számíthatott; és én ezt a nagyhangú kijelentést Kossuth korábbi ismert és ismételt kijelentése természetes következményének tartottam, hogy ő nem tud sem a hazán kívül, sem a hazában élni, ha Magyarország szolgasorba jut.

Ha Kossuth határozottan ellenzi a fegyverletételt, nem engedi meg, hogy én szabadon elhagyjam a várat.

Elismerem, az a tény, hogy Kossuth sem ellenérvekkel, sem érvek nélkül nem hadakozott fegyverletételi elhatározásom ellen, csak annyit bizonyít, hogy ő négyszemközti beszélgetésünk órájában lehetetlennek tartotta a haza megmentését. És a várból óaradi főhadiszállásomra való akadálytalan visszatérésem ténye is, szigorúan véve, talán csak Kossuth azon meggondolásának tanúbizonyságául szolgálhat, hogy ha engem eltesz láb alól, valami még szomorúbbat idéz elő még az általam Dembiński hadseregének veresége esetére elhatározott fegyverletételnél is.”