Drága barátaim, megint házhoz megyek a pofonért
Én nem akarok egy pukkancs, sértett, nárcisztikus, hazudozós, bosszúálló, populista elnököt.
Szomorkás pályakép; szomorkás az egész história. De volt egy pillanat, amikor Pozsgay hitt a demokráciában, hitt ’56-ban, hitt az új kezdetben.
„De Pozsgay csakugyan reformer volt, ezt nem csak színlelte, valóban támogatta a gondolatszabadság és a stílpluralizmus (persze fölülről kordában tartott, ellenőrzött) kiterjesztését. Közreműködött abban, hogy a »beton« (a neosztálinisták) befolyása visszaszoruljon, s abban, hogy a különféle, akkoriban »demokratikusnak« nevezett (liberális és nacionalista) kezdeményezéseket hallgatólagosan eltűrje a párt.
Avval, hogy a Kádár-rendszer »legitimitását« rövid úton hatályon kívül helyező Berend-bizottság kínosan mértéktartó 1956-értékelését (»népfölkelés«) nyilvánosságra hozta – s így mindörökre bekerült a magyar történelembe, teljes joggal – , megteremtette annak a lehetőségét, hogy a magyar állampárt nagyobb ideológiai szenvedések nélkül (és a magyar nép sortüzek nélkül) átvészelje a rendszerváltást. Nyerssel, Németh Miklóssal, Hornnal, Medgyessyvel s rég elfelejtett másokkal együtt sikeresen terelte át az MSZP-t a polgári táborba. De nem illik elfelejteni, hogy a döntő pillanatban (1987/88-ban) ő volt a legfontosabb.
Az egykori állampárt politikusai közül ő az egyetlen, aki csakugyan tevékeny szerepet vitt a rendszerváltásban. Éppen ezért vesztette el a népszerűségét.
Mert a rendszerváltást – piacgazdasággal, privatizációval, gazdasági-népjóléti összeomlással, többpártrendszerrel, »nyugati orientációval« (IMF, NATO, EU) – a magyar nép katasztrófának tekinti, és elátkozza.
Pozsgay 1990 utáni politikai szerencsétlenkedéseinek krónikája nem illik nekrológba, takarja el a feledés fátyla. Miután távozott az MSZP-ből, megkönnyítette azt, hogy a már az 1970-es években döntő nacionalista/liberális dilemmában – Kelet-Európában igen ritka eset ez – az utódpárt a liberális oldalra sodródjék. Új, jobboldali és szélsőjobboldali szövetségesei rosszul, hálátlanul bántak vele. Kivéve Orbán Viktort, akinek egyik különös sajátossága, hogy számára a hála – igenis – politikai kategória. (Még szegény Bíró Zoltán is kapott kutatóintézetet, aki Pozsgay legközelebbi munkatársa volt, s egy időben a két jó barát vezette a kormánypártot és az ellenzéket. De egymáshoz legalább hűségesek voltak, ami nem kis dolog.)”