„Valami eszméletlen király év volt 1986 a képregényes szcénában, ugyanis ez volt az az időpont, amikor megjelent két olyan kockás is, amit bármilyen túlzás nélkül fel lehet tenni a műfaj mérföldköveinek kijáró piedesztálra: az egyik Alan Moore szuperhősmítoszt ledöntő Watchmenje, a másik pedig a jelen cikk tárgyát képező - terjedelmét és mondanivalóját tekintve is - eposzi alkotás Frank Millertől. A nyolcvanas évek végének USA-ja sok alapot adott egy sötét és groteszk, kifacsart világon keresztül bemutatandó társadalomkritikára vágyó írónak: a szegénységnek, és ezzel a bűnözésnek táptalajt adó reaganomics, a kiújuló nukleáris fegyverkezés miatti atomháború-para és a média egyre nagyobb és az emberek mindennapi életét egyre inkább uraló hatalma mind olyan sötét előjelek voltak amivel érdemes volt foglalkozni, annál is inkább, mert ekkoriban a mainstream irányzat képregényeit az elnagyolt, csiricsáré hősök és gonosztevők jellemezték.
Az oldalak és a panelek elrendezése nagyon tömény, apró és teleírt szövegdobozok kísérik a szándékosan halvány vagy sötét tónusú, kisebb vízfestékes foltnak ható rajzokat, melyek szintén Frank Millertől, illetve Klaus Jansontól származnak. Ezeknek az apró paneleknek jelentős része a tévé képernyőjét ábrázolja, ahol híradók, véleményműsorok és szenzációhajhász bejelentkezések helyettesítik az elbeszélőt, ezáltal egyrészt bemutatva a történet újabb fordulatait, másrészt az egyszerű embertől az elnökig a társadalom egyes tagjainak viselkedését, véleményét és lelkivilágát. Ez az eszköz olyan merész választás a képregényekre korábban sokszor jellemző tudománytalan, egyszerűsítő, ráadásul néha gyerekes nyelvezetű narratívához képest, hogy minden olvasó tudhatja, most valami mást tart a kezében. A társadalmi-politikai mondanivaló és a cselekmény előre vitele egyszerre célja a sűrűn teleírt, informatív oldalaknak, aminek atmoszférája beszippantja az olvasót és szédítő tempóban száguld vele végig a mesterien kidolgozott fináléig. Erre szokták azt mondani, hogy letehetetlen olvasmány.