Frank Miller: The Dark Knight Returns

„Valami eszméletlen király év volt 1986 a képregényes szcénában, ugyanis ez volt az az időpont, amikor megjelent két olyan kockás is, amit bármilyen túlzás nélkül fel lehet tenni a műfaj mérföldköveinek kijáró piedesztálra: az egyik Alan Moore szuperhősmítoszt ledöntő Watchmenje, a másik pedig a jelen cikk tárgyát képező - terjedelmét és mondanivalóját tekintve is - eposzi alkotás Frank Millertől. A nyolcvanas évek végének USA-ja sok alapot adott egy sötét és groteszk, kifacsart világon keresztül bemutatandó társadalomkritikára vágyó írónak: a szegénységnek, és ezzel a bűnözésnek táptalajt adó reaganomics, a kiújuló nukleáris fegyverkezés miatti atomháború-para és a média egyre nagyobb és az emberek mindennapi életét egyre inkább uraló hatalma mind olyan sötét előjelek voltak amivel érdemes volt foglalkozni, annál is inkább, mert ekkoriban a mainstream irányzat képregényeit az elnagyolt, csiricsáré hősök és gonosztevők jellemezték.

Az oldalak és a panelek elrendezése nagyon tömény, apró és teleírt szövegdobozok kísérik a szándékosan halvány vagy sötét tónusú, kisebb vízfestékes foltnak ható rajzokat, melyek szintén Frank Millertől, illetve Klaus Jansontól származnak. Ezeknek az apró paneleknek jelentős része a tévé képernyőjét ábrázolja, ahol híradók, véleményműsorok és szenzációhajhász bejelentkezések helyettesítik az elbeszélőt, ezáltal egyrészt bemutatva a történet újabb fordulatait, másrészt az egyszerű embertől az elnökig a társadalom egyes tagjainak viselkedését, véleményét és lelkivilágát. Ez az eszköz olyan merész választás a képregényekre korábban sokszor jellemző tudománytalan, egyszerűsítő, ráadásul néha gyerekes nyelvezetű narratívához képest, hogy minden olvasó tudhatja, most valami mást tart a kezében. A társadalmi-politikai mondanivaló és a cselekmény előre vitele egyszerre célja a sűrűn teleírt, informatív oldalaknak, aminek atmoszférája beszippantja az olvasót és szédítő tempóban száguld vele végig a mesterien kidolgozott fináléig. Erre szokták azt mondani, hogy letehetetlen olvasmány.

Eredetileg minisorozatként, négy kötetben jelent meg (The Dark Knight Returns, The Dark Knight Triumphant, Hunt the Dark Knight és The Dark Knight Falls) és két folytatás is készült hozzá 2001-ben, illetve a legutóbbi 2015-ben. Én ezeket nem olvastam, de el se tudom képzelni egyébként, hogy hogy lehet jól folytatni ezt a sztorit. Aki pedig a film formátumot részesíti előnyben, az se csüggedjen: a Warner Bros. elkészítette az animációs feldolgozást, ami két részben jelent meg 2012-ben (nálunk is kijött DVD-n) és a maga műfajában van olyan jó, mint az eredeti, mivel szinte 100%-ban megegyezik a sztorija, csak épp letisztult animált rajzokkal.”